A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

57. rész

Reggel a hálóban ébredtem, Tom-al az oldalamon. 3 hete voltunk a faházban, ez idő alatt pedig egészen berendezkedtünk; Tom varázslatokkal visszahelyezte a helyükre a leesett deszkákat, én pedig rendbehoztam a függönyöket. Ételünk a közeli mugli-boltokból származott, amelyekbe Tom - vonakodva ugyan - de a túlélésünk érdekében legalább hajlandó volt bejönni velem. Ugyaninnen szereztünk néhány ruhadarabot, és egyebeket is.

Furcsa rosszullétre ébredtem, így kirohantam a fürdőszobába, és szinte azonnal elhánytam magam.
- Jól vagy? - kérdezte Tom az ajtóban állva.
- Persze. - válaszoltam, miközben megmostam az arcom. Lenéztem kezeimre, azok pedig szorgosan remegtek. Féltem attól, amire gyanakodtam.
- Ugye nem? - kérdezte Tom, kezét vállamra téve. Ugyanarra gondoltunk.
Nem válaszoltam, csak némán néztem rá, mire könnyeim folyni kezdtek az arcomon.
Tom sem válaszolt, csak szorosan magához ölelt, én pedig mellkasába fúrtam a fejem.
- Sajnálom. - szipogtam eltolva őt magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
- Grace, ez legyen az a mondat amit ilyennel kapcsolatban soha ne mondj ki újra. - válaszolta arcom két keze közé véve. Egyik ujjával letörölt egy kósza könnycseppet
- Ide tudnád hívni azt a kedves idős hölgyet a faluból? - kérdeztem reménykedve. Azt a bizonyos kedves idős hölgyet érkezésünk után pár nappal ismertük meg, mikor lebetegedtem, és Tom-nak muszáj volt kerítenie valakit. Ragaszkodtam hozzá, hogy nem szükséges, ő viszont ezt meg sem hallotta. Kiderült, hogy neki is van kapcsolata a varázsvilággal, mivel kvibli születésű, így varázserejének hiánya ellenére pontosan ismerte a mágus-féle betegségeket is. Hamar kigyógyított egy szérum segítségével. A gyengélkedőn tébláboló idős boszorkányra emlékeztetett, aki annak idején egészen közel került hozzám.

- Rohanok. - bólintott Tom, azonban mire kimondta, már bent sem volt a házban.

A fürdőszobában ücsörögtem a csempének dőlve, és gondolkoztam. Mit fogunk mi kezdeni egy babával, mikor ketten is alig boldogulunk? Efféle gondolatok keringtek a fejemben, emellett viszont nagyon szerettem volna egy mini-Tom-ot vagy Grace-t. Tenyeremet hasamra csúsztattam, és óvatosan végigsimítottam rajta.

Abban a pillanatban berontott az ajtón Tom, nyomában a gyógyítóval. Odavezette hozzám, gondolom előtte már elmondta neki, mik a tünetek és a feltételezett diagnózis. Azonnal lehajolt hozzám és megvizsgált, azután pedig megszólalt:
- Gratulálok. - mosolyodott el szélesen.

Tom rámnézett, és megláttam a szemében azt a fajta örömöt, amit még soha az életben. De nem csak nála, senki szemében nem tapasztaltam még olyat. Azonnal odavetődött mellém, és derekamnál fogva átölelt, fejét pedig hasamon pihentette.

A gyógyító hamarosan távozott, kettesben hagyva minket.
- Tudod, Grace, amióta megszülettem, egymás után értek a csapások, és állandóan csak a rosszban fetrengtem. Tudom, hogy nem szoktam ilyeneket mondani, és hidd el, most is éppen eléggé nevetségesnek érzem magam, de ebben a helyzetben a legkevésbé sem érdekel. Te viszont olyan voltál nekem, mint egy pislákoló fény a hatalmas sötétségben. Te vagy az egyetlen személy az életemben, akit képes voltam és vagyok szeretni. És most már 2 ilyen személy lesz. - mosolyodott el, én pedig a nyakába borultam.
- És mondd csak, mit fogunk kezdeni vele együtt? - mutattam a hasamra.
- Nem számít, megoldjuk. Ameddig biztonságban lesztek, nekem semmi más nem számít. - válaszolta. Sosem láttam még ennyire érzelmesnek. Mintha végre teljesen áttörtem volna kőszívén, és belül megleltem a világosságot, amit mindig is kerestem, egyrészt az életemben, másrészt magában Tom-ban.
Sosem szerettem még annyira, mint akkor, azokban a percekben. Mindennél jobban hálás voltam Tom-nak, amiért felemelt a mélyből, és kihúzott a traumák szakadékából. Igaz, néha visszalökött apróbb gödrökbe, de végezetül mégis teljesen felszabadított, ahogy én őt.
- Emlékszel a napra, mikor elmondtad nekem, hogy te vagy Mardekár Malazár egyenes ági leszármazottja? - kérdeztem boldogan nosztalgiázva. Visszagondolva az tűnt életünk egyik legmeghatározóbb napjának.
- Hogyne. - bólogatott. - És te arra, hogy mennyire kiborított téged, hogy kishíján meghalt a húgod miattam? - kérdezte kissé rideg hangnemben. Ez már nem számított annyira boldog emléknek.
- Mi lehet vele? - kérdeztem könnyes szemekkel, Emmeline-re gondolva. - És vajon keresnek még minket?
- Hallottam ezt azt a faluban. - válaszolta rámnézve még mindig ragyogóan csillogó szürke szemeivel. - Feladták, arra számítanak, hogy egy szakadék vagy folyó mélyén fekszünk holtan. Emmeline viszont jól van, állítólag a mandragóra-szállítmány sikeresen megérkezett a Roxfortba, és mindegyik kővédermesztettet sikerült felébreszteniük. - mesélte, nekem pedig mosolyt csalt az arcomra. Hirtelen hatalmas kő esett le a szívemről több szempontból is. - Ha mégjobban leül a helyzet, küldhetsz neki leveleket bagollyal, rendben? - kérdezte alkudozva.

Nem válaszoltam, csak hevesen bólogattam. Alig vártam, hogy végignézzem a látványt, amint a mindennél jobban szeretett és féltett húgom a kezében tartsa a Tom-al közös fiam vagy lányom. Azért a látványért bármit megadtam volna.