A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

21. rész

Minden homályos volt körülöttem, akárcsak az emlékeim a történtekről. A távolban pár sürgő-forgó embert pillantottam meg. Fogalmam sem volt hol vagyok, vagy mióta. A látásom percek múlva elkezdett kitisztulni, aminek eléggé örültem. Eddig, a Roxfortban töltött 5 és fél évem alatt egyszer sem voltam egészségügyi okokból a gyengélkedőn, szóval eléggé szokatlan volt.

Mikor már teljesen tisztán láttam, ki tudtam venni a többi beteget ápoló alakot, akit eddig csak homályosan láttam. Egy idősebb korú boszorkány volt, akit a Roxfortban még soha nem láttam. Alacsony termete ellenére sürgött-forgott a gyengélkedőn belül. Őszülni kezdő haja laza, kissé szétjött kontyba volt fogva, arcán pedig néhány kort jósló ránc húzódott végig.

Néhány perccel később észrevette, hogy felébredtem, és odasietett az ágy mellé, amin feküdtem.
- Jó reggelt kedveském, hogy érzed magad? - kérdezte kedvesen, és aggódva a homlokomra helyezte a kezét, mintha ellenőrizné a hogylétemet.
- Jól - válaszoltam szűkszavúan, de egy valami nem hagyott nyugodni. - Mi történt velem? - kérdeztem, és lassan megpróbáltam felülni. Éles fájdalom hasított bele a fejembe, mire felszisszenve visszadőltem a párnára.

- A padlón feküdtél, miközben visszajöttem ide - válaszolta. - Mi a neved? - kérdezte mosolyogva. Hamar megállapítottam, ha ő valaha ebben az iskolában koptatta a padokat, akkor 95% - ban Hugrabugos volt. Látszott rajta a jóindulat.
- Grace Morgan - mutatkoztam be, még mindig a fejemet fájlalva. Percek óta lüktetett, mire a fájdalom nagyon lassan ugyan, de enyhülni kezdett.
- Azt hiszem hallottam rólad - töprengett. - Nem te voltál az az ifjú boszorkány, aki még decemberben mulasztott egy teljes tanítási napot? - kérdezte nevetve. Remek, nagyon jó tudni, hogy erről lettem ismert. És nem csak a diákok körében. - Fiatal koromban én is ugyanilyen csibész voltam - mesélte továbbra is nevetve. - De miért követted el ezt? - váltott át kissé komolyabbra. Egyébként jó lett volna tudni a nevét, tekintve, hogy így sehogyan sem tudtam megszólítani.
- Összetörték a szívem, és egész nap egy teremben sírtam - nosztalgiáztam. Ó, a régi szép idők; amikor még csendben elbújtam Tom életében, a színfalak mögött. Az a rentgeteg reményt vesztett pillanat.
- Ó, értem - mosolygott rám megértést sugározva a hangjából. - És azóta mi történt... veletek? - kérdezte kissé félénken, gondolom nehogy rátapintson valami fájdalmas emlékre.
- Együtt vagyunk - válaszoltam elfojtott mosollyal. Ennek a két szónak kimondása még mindig mosolyt csal az arcomra.
- És ki a szerencsés személy? - érdeklődött kíváncsi tekintettel.
- Bizonyára hallott már Tom Denemről - mondtam. Tom tehetsége okán az egész tanári kar, és a többi alkalmazott ismeri, kinézete okán pedig az egész tanulóközösség.
- Ó igen, az a jóképű fiatalember - jutott hirtelen eszébe. Khm... talán mégsem minden alkalmazott a tehetségéről ismeri. - Párszor megfordult itt nálam, Bletchley kisasszonyt látogatta meg, az utóbbi időben pedig téged, amikor nem voltál magadnál - közölte, mire megfagyott a vér az ereimben. Valószínűleg eddig nem említettem, de Alice teljes neve Alice Lysandra Bletchley. Pislogás nélkül meredtem a hölgyre.
- Mikor látogatta meg Bletchley-t? - kérdeztem csodálkozva.
- Talán 3-4 alkalommal - próbált visszaemlékezni. - A mandragórás főzet megérkezésének időpontja felől érdeklődött. Ismered Bletchley kisasszonyt? - kérdezte.
- A legjobb barátnőm - feleltem könnybe lábadt szemmel. Ilyenkor döbbenek rá igazán, hogy Alice mennyire hiányzik.
- Á, akkor már mindent értek - bólogatott mosolyogva. Gyakorlatilag az arcára fagyott a mosoly. - Ne félj, a mandragórás főzetek hamarosan megérkeznek. Elvileg április 21. és május 4. között - közölte, mire elképedten néztem rá, tekintve, hogy a jelenlegi dátum..... január 3. volt.
- Meddig is feküdtem én eszméletlenül? - kérdeztem furcsállva a dolgot, mivel a karácsonyi bál másnapján, azaz december 26-án látogattam meg Alicet. Vagyis, gyakorlatilag csak próbáltam meglátogatni, mert a folyamat közben eszméletemet vesztettem. Nem nagyon csodálkoztam az ájuláson, tekintve, hogy a hullamerev Alice látványa elég felkavaró.
- Hét napig, a nyolcadikon, tehát ma ébredtél fel - válaszolta, mire elkerekedett szemekkel meredtem rá.