A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

Epilógus

A faházban feküdtem, verejtékben úszva. Tom és az idős gyógyító is a szobában volt. A hölgy a hasamra fektette az újszülött gyermekünket.
- Kislány. - mosolygott ránk, mire én teljesen lesokkolódtam. Ránéztem a rajtam fekvő kislányunkra, aki minden pénzt és szenvedést megért. A fájdalom azonban, ami átjárta a testem, nem volt múlóban. Sőt, egyre csak felerősödni látszott. Éreztem, hogy valami gond van, és, hogy nem fogom megérni a holnapot.
- Tom... - szólaltam meg erőtlenül.
- Igen? Valami baj van? - jött oda azonnal a fejem mellé, és gyengéden simogatni kezdte homlokomat.
- Nem... Nem fogom túlélni... Néhány percem lehet hátra... - nyöszörögtem, arcomon pedig folyni kezdtek a könnyek.
- Ne mondj ilyeneket, Grace. - mondta rémült tekintettel. - Csináljon valamit! - ordította a gyógyítónak. Utolsó mozdulataim egyikével kezére helyeztem a kezem, és megszólaltam:
- Tom... A lányunk neve... Legyen Emmeline a húgom után, és Merope, az édesanyád után. - suttogtam utolsó erőmmel. - Nagyon szeretlek. - mondtam ki életem utolsó mondatát, utána pedig mindent elnyelt a sötétség.

💚Tom szemszöge💚

Grace ernyedten lehelte ki lelkét karjaim közt, mire én fájdalmasan felordítottam.
- Grace, nyugodj meg, semmi baj, életben maradsz, itt van a kislányunk, legalább gondolj rá. - suttogtam neki pánikolva.
Az idős hölgy mögém jött, és gyengéden vállamra tette kezét, amit én viszont agresszíven lesöpörtem magamról.
- Mr. Denem... Meghalt, a remény elveszett. - szipogta mögöttem. Láthatóan őt is mélyen érintették az események.
- Nem! - üvöltöttem zokogva. - Grace itt van köztünk! Nem hagyhat itt. - zokogtam rádőlve az előttem lévő élettelen testre. - Grace nem hagyhat itt minket. - suttogtam erősen szipogva.
A kislányom mozgolódása térített észhez. Lassan ránéztem, és az a látvány, ami akkor tárult a szemem elé, leírhatatlan volt. Fejét néhány szőkésen világos, pihe-szerű hajszál borította, szemeit lassan kinyitva pedig megláttam benne saját magam is; arcvonásai egy az egyben engem tükröztek. Lassan karjaimba vettem az én lányomat, ő pedig lassan nézegetni kezdte édes szemeivel a külvilágot.
- Emmeline Grace Denem. - suttogtam egyrészt neki, másrészt saját magamnak. Grace nevét érdemelte érdemelte meg jobban, nem az anyámét. Így volt helyes a döntés.

Fájdalmas volt végignézni, Grace halálát, és ahogy a történelem megismételte önmagát; születésemnél az édesanyám ugyanígy lelte meg a halált, csak mellette nem volt ott a hálátlan mugli apám. Én viszont végigkísértem Grace-t az úton, a végén pedig elengedtem a kezét, ő pedig felszállt az égbe, és eltávozott közülünk. Grace mellett ott voltam, sosem érezte magát egyedül, amíg a lányunkat várta, és biztosítani fogom, hogy az ifjabbik Grace se tapasztalja meg soha azt az érzést, amit én éreztem éveken át az árvaház sötét falai közt.

A gyógyító kivette a kezemből a gyermeket, és elvitte letisztogatni, én pedig odahajoltam Grace-hez, és elbúcsúztam tőle:

,,Grace... Sajnálom, hogy végül mégsem tudtalak teljesen megvédeni az életem árán is. Sajnálom, hogy annyi fájdalmat és szenvedést okoztam neked az évek során. Sajnálom, hogy évekig epekedtél utánam, miközben észre sem vettelek. Örökké tudd, hogy a kislányunk a leggyönyörűbb nevet kapta a világon, amit csak lehet. Tudd, hogy nem bukom el mégegyszer a feladatom, és örökké védelmezni fogom ifjabbik Grace-t, vagy Emmeline-t. És végül a legfontosabb, tudd, hogy te voltál az életem legmeghatározóbb, és legfontosabb szereplője. Te voltál az egyetlen személy, akit valaha szerettem, és szeretni fogok, megesküszöm neked, hogy soha nem foglak lecserélni másra, és örökké hűséges maradok a szerelmedhez." - szipogtam egyre hevesebben, és végül nyomtam a homlokára egy utolsó csókot.

,, - Sajnálom, hogy nem vettem észre, hogy minden napodat egyre csak a véghez közeledve érted meg. "