A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

17. rész

Mivel felmenni nem tudtam szerencsétlenségem következtében, nem volt más választásom, mint elindulni a másik irányba. Egyenesen a személy felé, akinek szemei jelen pillanatban keserűséget sugároztak. Alig három héttel ezelőtt ugyanez a személy kimondta a rá azokat a szavakat, amelyek a legkevésbé sem tükrözte kemény, határozott személyiségét:
- Tudom, hogy még soha nem mondtam senkinek, de Grace Morgan, azt hiszem szeretlek.

Még a mai napig csengenek a fülemben ezek a szavak. Akkor úgy tűnt, hogy keresi a társaságomat, és én vagyok az egyetlen személy az életében, aki bármit is jelent számára. Ezzel szemben pár héttel később, azaz most elkezdtük egymást taszítani. Ő olyan dolgokat tesz, amiket épeszű ember vagy mágus nem bocsájt meg soha; felkutatott egy életveszélyes, 10 méteres óriáskígyót kilométerekkel a kastély alatt, és elhatározta, hogy elkezdi kinyírni a mugliszületésű roxforti tanulókat. Mivel teljesen egyetértek Mardekár Malazár régi érveivel, ezt nem bántam volna, csakhogy véletlenül kishíján kinyírta az egyetlen, és legjobb barátnőmet. Alice jelentette nekem a családomat, ha már a valódi eltaszított magától. Az egyik pillanatról a másikra egyedül maradtam.

Egy halvány mosollyal nyugtázta sikerét. Széttárt karokkal jeleztem, hogy nem tudok mit tenni, muszáj vele mennem. Felém nyújtotta a kezét, amit engedelmesen elfogadtam. Ujjait szorosan rákulcsolta az enyéimre, és kicsit megrántott, diszkréten jelezve, hogy induljak már el. Mivel én már csak ilyen rendkívül intelligens ember vagyok, válaszként visszarántottam egyet, mire Tom megszólalt.
- Grace, könyörgöm, ne viselkedj úgy mint egy idióta - nézett rám lesajnáló tekintettel.

Szemforgatva vettem tudomásul, hogy ő még mindig Tom Denem. És még mindig ugyanolyan, mint 5 évvel ezelőtt, azon a napon amikor beleszerettem. Örökké emlékezni fogok a kétségbeesett siránkozásaimra Tom iránt, Alice megnyugtató vigaszaira, és a napra mikor egy csepp szeretetet képes volt kimutatni felém. Az utóbbit megelőző hónapokban teljesen elhagytam magam, csak az utolsó csepp hiányzott a pohárba ahhoz, hogy végleg feladjam a harcot. Jó párszor elfeledtem már, hogy nem egy jelentéktelen liba vagyok, aki nyálcsorgatva rohan a kiszemeltje nyomában. Voltak időszakok, mikor egyre többször előfordultak az esetek, ilyenkor kellett valaki, aki visszarángat a valóságba; és ez a valaki Alice volt. Arra a napra szintén emlékszem, amikor elsőéves korunkban teljes mértékben a véletlennek köszönhetően összefutottunk.

Most, hogy befejeztem ezeket a mély gondolatokat, ideje lenne visszatérni a valóságba.

Szemlélve a kígyó szobrokkal telített hatalmas kamrát, egy valami nem hagyott nyugodni, amely kérdését fel is tettem:
- Szóval te hónapok óta ennek a helynek a felkutatásával töltötted az idődet? - kérdeztem, és kérdő pillantásokkal bombáztam.
- Nem - válaszolta szűkszavúan. Huh, mit meg nem tennék néha egy hosszú válaszért.

Válasz, vagy újabb kérdés nélkül hagyva tovább lépdeltünk a zöld fénnyel megvilágított falak között. Valahogy elfogott egyfajta rettegés. Nem is tudom miért, talán mert kilométerekkel a felszín alatt tartózkodtunk, vagy mert bármelyik pillanatban előbukkanhatott egy 10 méteres kígyó, amely gyakorlatilag a pillantásával ölni tud.
- Szóval, merre van? - kérdeztem értetlenkedve.
- Figyelj, és tanulj! - utasított, és elengedte a kezem.

A kamra végében egy idősebb varázsló fejének szobra bukkant elő. Gyanítom, hogy Mardekár Malazár arca lehetett. Tom odalépett a szobor elé, és furcsa, számomra érthetetlen nyelven kezdett mondatokat motyogni. Rendkívül érdekes a párszaszó, több szempontból is meg lehet figyelni hangzását; egyik pillanatban mintha csak szimplán sziszegést hallanál, a másikban pedig számodra érthetetlen, mégis teljesen világos szavakká formálódik az egyszerű sziszegés.