A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

37. rész

El sem hittem, hogy egyszer végre sikerült rávennem Tom-ot, hogy meghallgasson. A számításaim bejöttek, azonnal átlátta az én helyzetemet is, és nem makacskodott tovább.

Örültem, hogy végre újra mellettem lehet, hogy átérezheti a gondjaimat, és nem tartozik közéjük. Hogy újra van okom szorosan átölelni őt, hogy ismét kiegészíthetem... De legfőképpen annak örültem, hogy újra az életem szerves részét képezheti.

A hajnali órákban, a kandalló előtt ücsörögve, egymás karjaiban hosszú idő után végre újra érezhettem azt a tipikus felhőtlen érzést, amikor egy bizonyos ember társaságában megnyugvásra lelek... Tom olyan erősen szorított magához, mintha soha az életben nem szándékozna elengedni. A mellkasára fekve mosolyogva néztem a szemébe, amely azonban csukva volt. Száján így is ott ült a halvány mosoly, fekete haja az átlagtól eltérően kócosan lógott a szemébe, bőre azonban ugyanazt a sápadt hatást nyújtotta, mint az eddigi évek alatt bármikor.

Tom résnyire kinyitotta a bal szemét, megpillantva az idegesítően boldog vigyort a fejemen. Természetesen cinikus személyiségéhez hűen ezt nem hagyta megjegyzés nélkül;
- Minek örülsz ennyire Grace? - kérdezte, egyik kezével finoman megsimítva a tarkómat, amelynek köszönhetően egy kellemes borzongás futott végig az egész testemen.
- Aminek te már percek óta! - vágtam rá, tudván, hogy ezzel telibe találok. Mostanában a megérzéseim nem csalnak. Tom döbbenten meredt rám, néhány pillanatig majdnem elhittem, hogy ezzel a lelkébe tiportam.
- Túl jól ismersz engem - suttogta, majd az államnál fogva arra kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
- Ez kölcsönös - válaszoltam, és lehunytam a szemeim.

Nem is tudom mikor aludhattunk el, csak Tom ébresztgetésére keltem fel. Furcsálltam a helyzetet, ugyanis ilyen még az életben nem történt velem; mire felébredtem, rejtélyes módon Tom-nak nyoma veszett. Most azonban felettem állt, és a vállamat rázogatva próbált felverni az álmomból. Próbáltam mély alvást színlelni, azonban, ahogy a hajnali szóváltásunk alkalmával is említettük, ,,túl jól ismer engem".
- Grace, nem vagyok ostoba - jelentette ki, egyik ujját végighúzva a számon. Akaratlanul is elnevettem magam, ami a lelepleződésemet eredményezte. Mondjuk, nem nagyon volt minek kiderülnie, hiszen Tom az elejétől fogva átlátott rajtam.
- Ébredezz, elkésel a reggeliről - folytatta, mire álmosan felültem a fotelben, amiben aludtunk.
- Hogyhogy én? Véletlenül nem azt akartad mondani, hogy elkésünk? - vontam fel a szemöldököm, tudván, hogy úgyis valami szúrós megjegyzés lesz a válasz.
- Amennyiben azt gondolod, hogy megvárom míg elkészülsz, csalódást kell okoznom - vágta az arcomba széttárt karokkal, felpiszkálva a bennem lakozó támadó-személyiséget.
- Hogy is feltételezhettem ilyesmit egy ilyen magas rangú embertől - néztem rá kifejezéstelen arccal, visszavágva az előbbiért.

Tom nem válaszolt, csak megvillantotta felém a felháborítóan tökéletes mosolyát, és távozott a klubhelyiség jelenleg nyomasztó aurájából. Vigyorogva rázni kezdtem a fejem, percekig bámulva a semmibe.

20 percbe se telt bele, míg elkészültem. Ez nálam rekordidőnek jegyezhető fel, gondolom a boldogság hajtott. Vagy valami ilyesmi. Hajamat szokásomtól eltérően két copfba fontam, és végüket két, zöld-ezüst szalaggal kötöttem össze. A tükörképemet vizslatva rádöbbentem, hogy hetek óta legelőször nem egy sírástól felpuffadt arcú szánalmas lány pillant vissza rám, hanem egy, a magabiztosságtól sugárzó, mardekáros roxforti tanuló.

Már kezd idegesítővé válni ez a ,,prefektus nélkül nem mehettek sehova, mert veszélyes!" dolog, tekintve, hogy rám abszolút semmilyen fenyegetést nem jelent a kastély alatt lakozó Baziliszkusz. Nem mehettem egyedül reggelizni a korai érbredés esetében, hanem ki keklett várnom a gyülekező időpontját a klubhelyiségben.

Jobb ötlet híján elővettem az utazóládámból egy, a családomtól kapott könyvet, amit még 8 év elteltével sem nyitottam ki soha. Az otthoni könyvespolcom egy rejtett sarkába süllyesztettem, idén mégis az elhozása mellett döntöttem. Az évek alatt alaposan megtelepedett rajta a több rétegnyi por, így a könyvet talárom ujjával végigsimítva letöröltem róla a szennyeződést. Első oldalait fellapozva azonnal megállt a szívverésem...