A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

10. rész

- Grace, tudom, hogy tapintatlannak, és érzéketlennek látsz engem, de mindig tudd, hogy te vagy az egyetlen gyenge pontom - mondta Tom és arcomat a kezei közé fogta.
- Tudom - suttogtam, és fejemet a mellkasára hajtottam.
- Na gyere - fogta meg a kezem, és elkezdett vezetni a nagyterem ajtaja felé.

Mikor betoppantunk, minden szem ránk szegeződött. Nem is csodálom, hiszen a Roxforti lányok leghőbb vágyával az oldalamon álltam az ajtóban. Néhányan rosszallóan néztek rám, mások Tomot nézve lettek öngyilkosak, külsője láttán.
Khm... talán jobban is tették volna.

A táncparkettre vezetett, ahol átkarolta a derekam, és elkezdett velem táncolni. Utálom a bálokat, meg a bármilyen rendezvényeket, de ez a karácsonyi bál kifejezetten a kedvemre tett. Még nem is sejtettem, hogy a következő nap rányomja a bélyegét a Tommal való kapcsolatomra.

Táncoltunk nagyjából egy órát, aztán ittunk pár italt, ami a kifulladásomra orvosságként hatott. 11 órakor felálltunk a helyünkről, és elindultunk a klubhelyiség felé.

Tom félúton elém állt, amivel nem tudtam mit kezdeni, mivel nem ismertem a szándékát.
- Mit akarsz? - kérdeztem halvány mosollyal.
- Menjünk vissza úgy a klubhelyiségbe, ahogyan elindultunk onnan - mondta, de nem hagyott elgondolkodni rajta, hogy ez pontosan mit is akar jelenteni. A következő pillanatban Tom karjaiban találtam magam.
Nem szóltam semmit, csak hagytam, hogy vissza vigyen.

Amióta Alice nem lehet velem, úgy érzem, hogy nincs jogom boldognak lenni, hiszen ő éppen üveges tekintettel bámulja a plafont, élettelen testtel... mindig mindent együtt csináltunk, ezért most nekem ez nagyon furcsa. Egy új világ nekem nélküle a Roxfort.
A mai estén rájöttem, hogy ha nem hagyom magamnak, hogy boldog legyek, attól még semmit nem teszek hozzá a gyógyulásának folyamatához. Persze, kötődöm hozzá, hiszen 5 éve folyamatosan egymást támogattuk, de nem szeretnék egy másik élettől függni. Ez az én életem, én irányítom, független akarok maradni. Nem igazgatom magam tovább Alice állapota szerint. Ha sanyargatom magam a hiánya miatt, akkor csak én is rosszul fogom magam érezni. A bűntudatom természetesen továbbra is ott bujkál a lelkem mélyén, de majd ha Alice újra itt lesz közöttünk, akkor elmondom neki, hogy mennyire sajnálom. De a mai estét Tom felejthetetlenné tette számomra. Ha ő nincs, valószínűleg halálra untam volna magam, a többiek meg jót röhögtek volna az egyedüllétemen. De nem szenvesztettem magam, és a gúnyos arckifejezések észrevétele helyett én vetettem gúnyos pillantásokat rosszakaróim felé.

A klubhelyiségbe menet lekéredszkedtem Tom karjaiból. Nem mintha a karban cipeltetés ellen lennék, csak kezdett baromi kényelmetlen lenni.
- Tegyél le - mondtam Tomnak neki minden előzmény nélkül. Nem válaszolt, csak elengedett. Itt kezdődtek a gondok, ugyanis nem letett, mint úgy általában szokás, hanem szó szerint kivette a kezeit alólam, azaz leejtett. A földbe csapódva azonnal belehasított a fájdalom a derekamba, a kezembe, és az egész testembe.
- Hé, ezt miért csináltad? - kérdeztem szemrehányóan.
- Azt mondtad, hogy tegyelek le. Nem mondtad hogyan - adott választ a kérdésemre, széttárt karokkal.
- Köszönöm, pontosan egy ilyenre vágytam - vágtam rá cinikusan, és megpróbáltam feltápászkodni a kőpadlóról. Csak harmadszorra jártam sikerrel, ugyanis a fájdalom nagyra nőtt bennem, és az egész testem sajgott.

- Ha mégegyszer megkísérelsz leejteni, vagy ilyesmi, akkor nem állok jót magamért! - figyelmeztettem, és megböktem a mellkasát.
- Jaj ne, mit csinálsz, elkábítasz? - kérdezte cinikusan.
- Maradjunk annyiban, hogy van gyakorlatom a gyilkos átok használatában - válaszoltam. - Bár, gondolom te sokkal jobban tudod használni - tűnődtem el.
- Hát, Lestrange örülhet, hogy nem rajta kísérleteztem - vágta rá, és megvakarta a tarkóját.
- Ha mégegyszer bepróbálkozik, akkor én fogok rajta kísérletezni - motyogtam.
- Még elmegyek a könyvtárba, valamit meg akarok keresni egy könyvben - ismertette velem a tervét.

Azt nem tudom, hogy miért pont este 11-kor megy a könyvtárba, de prefektus létére gondolom megteheti.

Úgy éreztem, hogy kicsit neheztelek rá, ezért utána eredtem. Meg akartam vele beszélni, mert ismerem magamat annyira, hogy tudjam, hogy ha valakire haragszom, akkor álmomban gyilkolni fogok. A könyvtár felé mentem, amikor meghallottam egy hangot a folyosó sarkán túlról. Két professzor hangját véltem felfedezni a beszélgetésben, aminek még csak nem is sejtettem, hogy mekkora jelentősége lesz...