A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

41. rész

3 perc elteltével is Alice szavait próbáltam feldolgozni, ami nehezebb feladatnak bizonyult, mint az életemben eddig bármi más. Azt kívántam, bárcsak hagytuk volna a fenébe az ébresztgetését, az aggódást érte, és a kísérletezést. 10 perc alatt ellentétes fordulatot vett az életem.

Még a legelején, Alice kővédermesztésének másnapján hallottam eféle pletykákat, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ezek nem csupán szóbeszédek. Most csapott arcon, hogy a mondat, amit kicsi korom óta hajtogatnak nekem, valóságos. ,,Az igazság néha kegyetlenül fáj".

Tekintetem homályos lett könnyeimnek köszönhetően, azonban tudtam, hogy nem gyengülhetek el; meg kellett mutatnom Alice-nek, hogy a régi drága Gracie, akit ő ismert, és akit alaposan átvert, mára egy illúzióvá vált. Helyette életbe lépett a bosszúvágyó Grace, akivel nem lehet következmények nélkül ujjat húzni.

Egy erős mozdulattal letöröltem könnyeim nagyját a szemem sarkából, és egy kemény, fenyegető arckifejezés kíséretében felvettem a szemkontaktust Alice-el. Az évek során sosem látott, gúnyos tekintet ült az arcán, amivel engem vizslatott megállás nélkül. Tom felváltva kapkodta a fejét közöttünk, mire én intettem neki egyet, jelezve, hogy majd később beszélünk. Természetesen ezt ő sem úszhatta meg szárazon. Jó párszor rákérdeztem nála ebben a témában, és a válasza mindig ugyanaz volt:
- Alice sosem tenne ilyet.
Mindössze 4 szó, mégis mélyre bevéste magát az emlékezetembe.

Igyekeztem nyugodt, kiszámítható mozdulatokat tenni, hogy majd egy váratlan pillanatban megtámadhassam Alice-t. Lassan a hátam mögé rejtettem az egyik kezem, legalábbis ezt szimuláltam; eközben a másikkal belenyúltam talárom zsebébe, ahol a pálcám is lapult. Megérintve azt szorosan megmarkoltam, és egy hirtelen mozdulattal Alice-re szegeztem. A meglepettségtől mozdulni sem tudott, nem hogy védekezni. Kihasználva tehetetlenségét, karjait maga előtt összekulcsoltam, és számtalan próbálkozása ellenére sem engedtem el. Pálcámat nyakához szorítottam, s mélyen a riadt tekintetébe néztem. Egy percig sem haboztam, kimondtam a legbrutálisabb átkot ami csak eszembe jutott.
- Crucio! - suttogtam az arcába, mire ő görnyedten esett össze, a földre hullva pedig erőteljesen rángatózni kezdett. Az együtt töltött ,,boldog" évek ellenére felüdülés volt látni szenvedő arcát, azok után amiket velem tett. Engedelmesen tűrte a kínokat, bár szerintem csak nem tudott mozdulni, kiáltani, vagy elmenekülni. Addig tartottam így, ameddig még rángatózott. Hosszú idő után abbahagyta, én pedig talárja gallérjánál fogva felrántottam a földről, és velem egy szintre emeltem.
- Ha valaha bárkinek szólni merészelsz erről az incidensről, vagy újra bepróbálkozol nála - mutattam Tom felé - Újra megismételjük ezt az eseményt, és nem fogom abbahagyni. Megértetted? - kérdeztem egyre jobban felemelve a hangom Alice-el szemben. A hirtelen ért csapásoktól egy árva hang sem jött ki a torkán, azonban egy apró bólintással magajándékozott. Lehet, hogy sainálnom kellett volna néhány pillanat erejéig, de nem tudtam megtenni. A szeretetből, amit utána tápláltam, keserű gyűlöletté változott.

Egyetlen mozdulattal hátralöktem Alice-t, így újra a földre zuhant, s könnyei némán folytak végig az arcán. Egy percig sem szándékoztam felsegíteni, és felkísérni a kastélyba. Azzal a lökéssel nem csak az aurámból távolítottam el, hanem az életemből is.
Tom felé intettem egyet, jelezve, hogy jöjjön utánam. Furcsa módon szó nélkül utánam indult. Az idegességtől remegve csörtettem a kastély felé, félúton azonban nem bírtam tovább; a lábaim feladták a szolgálatot. A hideg talajra esve útnak indultak a könnyeim, megállást nem ígérve. Tom lassan mögém lépett, és karjaimnál fogva gyengéden felhúzott a fagyos földről. Szipogva felé fordultam, majd a vállába fúrtam a fejem.
- Én me...me... megbíztam benne - zokogtam, mire ő nyugtatóan végigsimította szőke hajkoronámat. - De te sem mondtad el nekem! - néztem a szemébe szemrehányó tekintettel.
- Amit nem tudtál, nem fájt. Megpróbáltam elhárítani a problémát a 10 méteres haverom segítségével - tárta szét karjait, mire én elképedve néztem rá.
- Hogy tudsz ilyen helyzetben ennyire komolytalan lenni? - kérdeztem felháborodva, és meglöktem a mellkasánál. Hátratántorodva próbálta megtartani az egyensúlyát, míg végül sikerrel járt.
- Grace, megértem hogy csalódtál, de ha így folytatod bennem is csalódnod kell - mondta kissé megrökönyödve, majd talárját leporolva karon ragadott, és tovább húzott a kastély felé.