A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

38. rész

Nem hittem a szememnek; a könyv, vagyis mint kiderült az album oldalai telis-tele voltak fotókkal. Rendkívül régi fotókkal, amelyek még akkor készültek, mikor még a vérszerinti családommal éltem, nem a jelenlegivel. Bár a képek rentgeteg fájdalmas emléket idéztek fel bennem, egy kis melengető érzés is elöntötte a szívemet; a kiskori énem nézett vissza rám, aki valljuk be, eszméletlen aranyos volt. Szőke tincseim már akkor is rakoncátlanul meredeztek szét, kezemben pedig egy rózsaszínű játékmacit szorongattam. Könnyeim eláztatták a lapokat, majd újra és újra kicsordultak.

Végtelenül lapozgattam az album oldalait, egymás után szelve a képeket, amelyek keményen kiütöttek. Az egyik képre pillantva újra rámtört az a keserű érzés; én voltam rajta nagyjából 3 évesen, kezeim között pedig a nálam alig nagyobb Emmeline-t szorongattam. Mellettem a nővérem ült, és éppen a korábban látott rózsaszín játékmacim torkát szorongatta. Szerintem ez mindent elárul a múltbéli kapcsolatunkról. Ő négy évvel volt idősebb nálam, azaz most 20 éves. Ilyenkor kéne rájönnöm, hogy mennyire hiányzik, és szeretném felvenni vele újra a kapcsolatot, azonban ez a pillanat nálam nem jött el. Soha többé nem vágyok arra, hogy a közvetlen közelemben tudjam.

Egy újabb különös fotót megpillantva felvont szemöldökkel kémleltem az adott lapot; itt Emmeline még nem született meg, de érdekes módon a kezemben egy másik újszülöttet tartottam, aki szintén egy kislány volt. Az oldal jobb alsó sarkába néhány szó volt írva, amiket alig tudtam kibogozni:
,,Grace Kneen, Aryah Kneen és Madeleine Kneen.
Az világos volt számomra, hogy ki az az Aryah Kneen, de a másik név semmilyen távoli emléket nem idézett fel bennem. Ha ugyanazt a nevet viselte, mint én és a nővérem, akkor nyilván rokoni kapcsolat fűzött hozzá. Apámnak nem volt testvére, így unokatestvér nem lehetett, a felmenőink pedig már akkoriban sem tartoztak az élők sorába. Egyetlen logikus magyarázat maradt csupán, a Kneen név viselésének rejtélyére; Enmeline-en kívül mégegy húgom született. Azokban a percekben elhatároztam, hogy őt is felkutatom, amennyiben életben van. De vajon miért csak azon az egy képen volt jelen?

Végiglapoztam a családi albumot, azonban a végére érve szomorú felfedezésre tettem szert; én már nem szerepeltem egy fotón sem, Emmeline pedig nőni kezdett. Kiléptem a látszólag kedves, belül viszont romló kis család életéből.

A hálóterem ajtaján kopogtattak, mire azonnal összerezzentem.
- Morgan, mindenki csak rád vár, ha nem mozdulsz meg most azonnal, beköplek, hogy te vagy a tettes - emelte fel a hangját egy ismeretlen személy az ajtó mögött. Értettem az utalását, miszerint én vagyok a ,,tettes". Hát, a választól annyira nem jár messze mint gondolná.
- Te meg amennyiben most megmozdulsz, az életed hátralévő része kínszenvedés lesz - vágtam vissza nyugodt hangnemmel, remélve, hogy némileg elijeszthetem az esetleges rámtöréstől.
Nem válaszolt, csak egy erőteljes, de annál szánalmasabb morgás félét hallatott, ami valahogy így hangzott:
- Mrgh!
Ez után a felettébb kultúrált beszélgetés után még rácsapott egyet az ajtóra, és távozott. Fogalmam sincs mi idegesíthette fel ennyire, hiszen olyan durván sértő dolog nem is hagyta el a számat.

Sóhajtva feltápászkodtam az ágyamról, letéve az ölemből a szunyókáló Bonnie-t, aki mellesleg a nap 75%-át átalussza. Lementem a klubhelyiségbe, remélve, hogy a prefektusok voltak olyan türelmesek, hogy megvártak. Mondjuk efelől nem igazán kellett aggódnom, mivel Tom is a prefektusok táborát erősítette. A helyiségbe belépve egy csomó szúrós pillantással találtam szemben magam, azonban engem csak egy érdekelt, ami ott volt a rentgeteg másik tekintet között; Tom kifejezéstelen arccal nézett végig rajtam, én azonban láttam a szája sarkában bujkáló mosolyt.
Senki nem szólt semmit, mindössze némán méregettek engem. Beálltam egy számomra ismeretlen, látszólag másodéves lány mellé, aki egyedül, megszeppenve álldogállt egymagában. Nem nagyon tartozok a társasági emberek közé, így úgy döntöttem, hogy nem próbálok beszélgetést kezdeményezni vele.

A prefektusok beirányítottak minket a Nagyterembe, a reggelink elfogyasztása érdekében. Lehuppantam a megszokott helyemre a mardekár asztalánál, és magam elé húzva a hatalmas zabkásás tálat, amelyből szedtem magamnak egy bőséges adagot. Mivel Tom-nak még el kellett intéznie néhány dolgot, ezért egy kicsit később találtam magam mellett. Nagy meglepetésemre keze azonnal kutatni kezdte az enyémet, és nem sokkal később meg is találta. Ujjait szorosan rákulcsolta az enyémre, majd az asztal alatt lengetve szabad útjára engedte őket. Fél kézzel eléggé nehéz volt megoldanom az evést, de ilyen áldozatra gondolkodás nélkül is hajlandó voltam.

Percek óta láttam Tom-on, hogy valamit szeretne mondani, de tart a kezdeményezéstől. Ennyi idő alatt egész jól kiismertem.
Elengedte a kezem, és a derekamat megragadva szembefordított magával, ami kishíján arcraesést eredményezett nálam. Az egyensúlyomat visszanyerve szúrósan néztem rá, mire ő csak legyintett. Tipikus.
- Grace, van egy elméletem és egy tervem egyben, amit meg kell beszélnem veled - kezdte, mire érdeklődve csillantak fel szemeim. Tom közelebb hajolt hozzám, egészen a fülemig, mire az egész testemen átfutott egy kellemes borzongás. Forró leheletét megérezve a nyakamon rögtön heves reakciók sorozata követte.
- Amik most közöttünk el fognak hangzani, soha nem láthatnak napvilágot mások előtt. Se tanár, se diák, se barát. Megértetted? - kérdezte a fülembe suttogva, mire egyre jobban furdalt a kíváncsiság. - Ölelj át, hogy a többieknek csak annyi tűnjön fel, hogy iszonyú nyálasan ünnepeljük kibékülésünket - folytatta, mire szemforgatva elmosolyodtam, és a nyaka köré fontam a  kezeimet. - A huszonegy könyvtanulmányozási éjszakának meglett az eredménye. A mágia segítségével van rá esély, hogy fel tudom ébreszteni Alice-t a kővédermedt állapotából.