A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

32. rész

Nem tudom mennyi ideje térdepeltem ott, de határozottan fázni kezdtem. De nem érdekelt.
Úgy éreztem, a szívemből kiszakadt egy darab. Rettenetes fájdalom járt át.

Csak meredten bámultam a távolba, ahol Tom-ot, meg azt a lányt láttam, és könnyeim némán folytak végig az arcomon, ezzel teljesen eláztatva azt. A következő emlékem, hogy három mardekáros lány áll meg előttem, majd egyikük a vállamra teszi a kezét. Teljesen megszűnt a külvilág, csak a maró fájdalmat éreztem. Nem hallottam miről beszélnek, csak az aggódó pillantásokat véltem felfedezni néha a szemem sarkából. Láttam már őket régebben, de sosem beszéltünk, és fogalmam sem volt kilétükről.

A következő pillanatban mellém léptek, és átkarolva felsegítettek a talajról. Maguk között fogva támogattak engem, majd vezetni kezdtek a kastély irányába. Nem bírtam feldolgozni a történteket; Tom egy lánnyal van együtt, aki nem én vagyok.
A lányok felvittek a gyengélkedőre, ahol kérdezgettek tőlem ezt-azt, de én csak némán bólogattam, vagy ráztam meg a fejem. A korábban megismert idős boszorkány lefektetett az egyik üresen álló ágyba, majd adott valami rózsaszínű folyékony gyógyszert egy pohárban, és utasított, hogy igyam meg. Borzalmas íze volt; mintha keveredett volna benne a sár, a mentol, és a fű.

Ezek után már nincsenek emlékeim erről a napról, gondolom a gyógyszer valami nyugtató szerűség volt, és teljesen kiütött. Csak reggel ébredtem fel, és mindenem fájt. Attól tartok a kihűlt februári földön üldögélésnek meglett a hatása. Megpróbáltam felülni, de nagy bánatomra a fájdalom nem engedte; egyszerre nyilalt bele a fejembe, a hasamba, és a hátamba. Rettenetes kínokat éltem át.
- Hohó, maradj csak fekve kedveském - lépett oda hozzám a már korábban megismert gyógyító boszorkány, és visszatolt fekvő helyzetbe.
- Mi történt velem? - kérdeztem kimerült, és rekedt hangon.
- Nagyon csúnyán felfáztál, ha a barátnőid nem hoznak fel, sokkal komolyabb következményei is lehettek volna - magyarázta a problémát, és okát. Ugyanakkor nem kerülte el a figyelmem a szó sem: a barátnőid.

- Ők nem...nem a barátnőim - magyaráztam erőtlen hangon.
- Értem. Akkor mégnagyobb szívességet tettek neked - mosolygott rám, mire én szomorúan lehajtottam a fejem. Látta rajtam, hogy valami komoly dolog is van a háttérben, amiatt bámultam szótlanul órákon át a fagyos hidegben. Ennek ellenére nem faggatózott. Utólag is hálát adok neki ezért, ugyanis erős volt a gyanúm, hogy azonnal fojtogató sírógörcsöt kaptam volna, és képtelen lettem volna a beszédre. A sebeim még túlzottan frissek, kell egy kis idő. Ugyanakkor a látvány teljesen beleégett az emlékezetembe. Éreztem, hogy nem utoljára láttam őket együtt.

Egy kis kínos csend után az ápoló megszólalt:

- Hagylak pihenni, este megint kapsz abból a gyógyitalból, amiből tegnap, és ha minden jól megy, holnap reggel ki is engedhetlek - mosolygott rám kedvesen, és gyengéden végigsimította kezemet. Lehunytam a szemeim, és én is elmosolyodtam, bár ez inkább amolyan kicsikart mosoly volt, mivel belül szét voltam marcangolva.

Délelőtt aludtam egy keveset, majd jobb híján a mellettem heverő Roxfort Történetét olvastam, bár hamar meguntam az untató sorokat. Délután eljött hozzám Emmeline, akivel jó sokat beszélgettünk. Hihetetlen, hogy hetek után sem merültek ki a közös témáink. Elmeséltem neki mindent, amire emlékszek a tegnap történtekről, mire ő dühösen felcsattant.
- Én esküszöm, hogy most rögtön megyek, megkeresem Denem-et, és lassú mozdulatokkal szépen, kínok között elválasztom fejét a testétől - dühöngött, mire én halkan felnevettem. Annyira aranyos volt, mikor próbált fenyegetőnek tűnni. 6 óra előtt 10 perccel aztán felpattant, és sietve kiviharzott a gyengélkedőről, mivel a vacsora sürgette. Ezután még olvastam pár oldalt a világ egyik legunalmasabb könyvéből, de unaloműzésnek ez is megtette. Itt-ott a gyógyító odajött hozzám megkérdezni hogy vagyok, amire magamban mindig feltettem a kérdést: Kívül vagy belül?

Azonban mindkét kérdésre ugyanaz volt a válaszom:
- Fájdalmakat élek át.