A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

13. rész

A kérdése meglepett, nem igazán ilyesmire számítottam.
- Nem, miért, miről van szó? - kérdeztem.
- A Roxfort alapítóit gondolom ismered - válaszolta titokzatosan.
- Aha, persze - feleltem.
- Mardekár Malazár története megvan? - tette fel a kérdést, és leült egy bőr fotelbe, kénylemesen bevackolva magát.
- Nem Tom, pont a házam alapítójának az eredetével nem vagyok tisztában - mondtam cinikusan.

Már megszoktam, hogy a sértések leperegnek róla, ez ezzel az alkalommal sem volt másképp. Figyelmen kívül hagyva legutóbbi szavaimat, folytatta:
- Akkor bizonyára tudod azt is, hogy mi az a Titkok Kamrája - tette hozzá lesajnálóan.
- Könyörgök, magyarázd már meg!
- Na mi van Grace, mégsem ismered a történetet mi? - kérdezte, és halvány gúnyos mosolyra húzódott a szája.
- Csak mondd - mondtam semleges hangnemmel.
- Kezdjük ott, hogy ugye volt a Roxfort 4 alapítója, Griffendél Godrik, Hugrabug Helga, Hollóháti Hedvig. Eddig csupa szánalommal teli nevet soroltam fel - tette hozzá a nélkülözhetetlen információt. - És volt az egyetlen tiszteletre méltó, Mardekár Malazár. Ő volt az egyetlen épeszű varázsló, aki csak aranyvérű mágusoknak akarta megadni a kellő tudást. A többiek alacsony intelligenciájuk okán ezt az ötletet nem támogatták. Mardekár, megjegyzem okkal, megsértődött, amiért ezt az igazából fantasztikus ötletet nem fogadták el, és mocskos vérű mágusok fogják hamarosan az épületet róni. Mielőtt végleg elhagyta volna az iskolát, épített a kastély egy eldugott részében egy helyiséget, amit elnevezett a Titkok Kamrájának. A legenda szerint Kamrában egy olyan mágikus lény rejlett, aminek csak Mardekár utódja tud parancsolni, és utasításokat adni.
- És milyen utasításokra gondolt? - kérdeztem, habár pontosan tudtam.
- Olyanokat, amelyek ölésre adnak engedélyt. - válaszolta kifejezéstelen arccal.
- És, mi köze ennek bármihez? - kérdeztem.
- Az, hogy a kővédermesztések mögött az a lény áll. A Titkok Kamrája feltárult - válaszolta.
- Hogy mi? - kérdeztem egyszerre dühöt, félelmet és meglepődést árasztva a hangommal.
- Jól hallottad - biccentett.
- Akkor valaki ráparancsolt arra a valamire, hogy dermessze meg Alice-t? -kérdeztem egyre dühösebben.
- Nem parancsolt rá - válaszolta, közelebb lépett és megfogta a kezeimet. Tekinetét mélyen az enyémbe fúrta. - Grace, én vagyok az utód - mondta ki a mindössze 5
szavat, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy kifut az összes vér a lábamból, és az emlékek elhomályosultak.

- Grace, jól vagy? - kérdezte Tom kizökkentve engem rövid ájulásomból.
- Te aljas áruló! - üvöltöttem, és felpattantam fekvő helyzetemből. - Te vetted el tőlem Alice-t, miattad voltam hetekig magányos, és én még bíztam benned! - vágtam a fejéhez mindent az elmúlt hetek eseményei közül.

Meglöktem a mellkasánál, mire megtántorodott, de az egyensúlyát megtartva nem esett el.
- Miután kiszedtél minden fontos információt belőlem, hátbatámadtad! - ordítottam nem kevés dühöt kisúgározva. Tom nem válaszolt, csak továbbra is a tekintetemet fürkészte, gondolom megpróbálta kivenni a hangulatomat. Nem volt nehéz dolga, mivel a szemeim szinte tüzet lőttek felé.
- Soha többé ne próbálj még csak a közelembe se jönni! - kiabáltam, és gyilkos pillantásokkal bombáztam.

Kiviharzottam a hatalmas ajtón, és vad léptekkel ezúttal véglegesen indultam a klubhelyiség irányába. Útközben kitört belőlem a zokogás, de olyan fullasztó módon, hogy még levegőt is alig kaptam. Hihetetlennek éreztem, hogy az a személy, akiben a legjobban megbíztam, elvette tőlem a másik legfontosabbat az életemből. Képtelen voltam elfogadni a tényeket.