Kedves idegenek (JK ff.)

14. Fejezet

Egy hónappal később

Eltelt egy hónap. Az életem fenekestül felfordult. Majdnem minden nap új városba vagyunk és rengeteg a dolgom. Sajnos pár héttel ezelőtt meg kellett válnia az orvosi csapatnak Joe-tól. Elszólította egy családi kötelezettség, ezért felmondott. Így most ketten vagyunk Sarah-val. A doki nem sokat segít, mostanában sok dolga lett. Sarah természetesen minden munkát rám hárít, így semmi szabadidőm nem maradt. Így viszont sokkal több időt töltöttem a fiúkkal. Minden nap szinte velük voltam. Nagyon összebarátkoztam mindenkivel. Sugával és Jiminnel különösen jó kapcsolatom lett. És persze Jungkook. Ez az egy hónap hihetetlen volt. Ő a szabadidejéből a lehető legtöbbet velem próbálta tölteni. Rengetegszer elvitt várost nézni. Tényleg meg mutatja nekem a világot. Egyre komolyabb lett a kapcsolatunk. Igyekszik mindig figyelni rám és felvidítani, ha rossz a kedvem. Még mindig nem tudok rajta kiigazodni, hiszen egyszer szégyenlős, visszahúzódó, máskor egy igazi vad férfivé válik. Én mondjuk mindegyik énjét szeretem. Ezalatt az idő alatt ő pontosan rájött, hogy a mosolyával bármire rá tud venni és ezt előszeretettel ki is használja. Sokszor beszél a jövőről is. Kérdezget, hogy mik a terveim. Én természetesen teljesen bizonytalan vagyok ez ügyben. Én is komolyan gondolom ezt a kapcsolatot és már szinte el sem tudom képzelni a világomat Kook nélkül, de akkor is a tudat, hogy milyen messze élünk egymástól, nagyon elbizonytalanít. A lényeg, hogy most nagyon jól megvagyunk. Főleg, hogy megtanultam ebbe az egy hónapba koreaiul és most már nyelvi korlátok nélkül is tudok beszélgetni a fiúkkal. És lassan úgy gondolom, hogy eljön az ideje annak is, hogy valami komolyabb is történjen. Jungkook nem erőltet semmit, teljesen úgy viselkedik, mint egy úriember, de én egyre kevésbé bírom magam visszafogni. Ahogy együtt vagyunk és ahogy viselkedik, egyre jobban érzem, hogy készen állok. Az utolsó pár összegabalyodásunk is úgy végződött, hogy ha lett volna idő és nem siettünk volna éppen valahová, több is lett volna belőle, mint egy pár szenvedélyes csók. Jelenleg Szingapúrban vagyunk. Ez az utolsó napunk Ázsiában. A fiúk koncerteznek eget este és utána megünnepeljük ezt a két ázsiai hónapot. Azután pedig irány Európa. Mivel először Angliába megyünk, aztán az északi országokba, ezért talán hosszú idő után találkozhatok végre apával is. Már nagyon hiányzik. Egyre ritkábban beszélünk és úgy érzem valamit titkol előlem. De így telefonon keresztül elég nehéz kideríteni. Épp a fiúk koncertjén ültünk, amikor ezek a dolgok eszembe jutottak ezek a dolgok. Gondoltam felhívom apát, mert már több, mint egy hete nem beszéltünk. Félrevonultam a fiúk öltözőjébe, ahol csend volt és tárcsáztam apa számát. Elsőre fel sem vette. Mikor másodszorra hívtam, nagy nehezen felvette. 

-Haló! Apa ott vagy? - kérdeztem, mikor senki sem szólalt meg.

-Igen Rose itt vagyok, mit szeretnél? - válaszolt, de éreztem a hangján, hogy nem akar velem beszélni.

-Hát csak gondoltam felhívlak, hogy mi újság, mert már rég beszéltünk.

-Én jól vagyok. - válaszolt flegmán. 

-Hát én is, bár nem kérdezted. Apa, mi a baj? - kérdeztem aggódva.

-Semmi. 

-De hallom a hangodon, hogy van valami.

-Csak nem érek rá, ennyi. Majd hívlak, ha nincs dolgom. - válaszolta. Nagyon szomorú lettem. Nem ér rá, hogy beszéljen velem. Szemeim megteltek könnyekkel. 

-Akkor majd este beszélünk? - kérdeztem elcsukló hangon. Egy sóhajt hallottam a vonal túloldaláról.

-Ma már biztosan nem. Majd hívlak. Szia. - mondta, majd letette a telefont. Nem értettem a szituációt. Teljesen megsemmisülve álltam az öltöző közepén. Könnyeimnek szabad utat engedtem és letérdelve sírtam a földön. Nem tudom mi történt, de ilyen távolságokból nem tudom megoldani. Apa  valamiért haragszik rám. Kétségbeestem. Sírtam már, vagy tizenöt perce, amikor megcsörrent a telefonom. Megtöröltem a szemeimet és megláttam, hogy apa az.