Kedves idegenek (JK ff.)

42. Fejezet

Eltelt egy hét. Ma kell mennem először dolgozni. Sokat beszélgettem Dr. Dalellel az első nap okozta stresszről, de már teljesen készen állok. Korán reggel szólt az ébresztőm, amit fáradtan nyomtam ki. Megtapogattam magam mellett az ágyat és tudatosult bennem, hogy szerelmem már felkelt. Egész héten nélküle keltem, mert kora reggel mindig el kellett mennie próbálni. Ezen kívül viszont minden tökéletes volt. Olyan hamar összeszoktunk, mintha mindig is együtt éltünk volna. Kook volt a legédesebb lény a földön eddig... Mindenben segíteni akart és igyekezett a kedvemre tenni, annak ellenére, hogy rengeteg dolga volt. A házimunkákat inkább én csináltam, mert bármennyire is aranyosan próbálkozik segíteni, mindig valami botrány lesz a vége. Vagy egy odaégett vacsora, vagy egy törött tányér. Miközben ezen gondolkodtam, egy hangos kiáltást hallottam meg kintről. Értetlenül nézve keltem fel és sétáltam ki a szobából. Kiérve, miután csupasz lábam megszokta a hideg padlót, megkerestem a hang forrását a konyhában. Ahogy odaértem megpillantottam Jungkookot, amint idegesen méreget egy serpenyőt és rázza a kezét.

-Hát te nem mentél próbálni? - kérdeztem, mire egy hatalmasat ugrott és megint felkiáltott.

-Jézusom Rose, jelezhetnél ha jössz, most megégettem a másik kezemet is! - kiáltott fel mérgesen. Látom ma nem jó lábbal kelt fel. Közelebb mentem hozzá, megfogtam kezét és a tenyerén levő piros foltot finoman megfújtam. Dühe, egy pillanat alatt elszállt és már szégyellősen elmosolyodott.

-Sajnálom! - pusziltam meg a sebet gyorsan, majd ártatlanul felnéztem arcára. Imádom ezt a mosolyt... - Kérsz a másikra is? - kérdeztem és ő csak lelkesen bólogatott.

-Nem akartam rád kiabálni, csak nem úgy alakult ez az egész, ahogy terveztem... - mutatott körbe a konyhába, ami inkább egy háborús helyszínre emlékeztetett. - Elkéretőztem a reggeli próbáról az első napod miatt, de valamiért odaégett az egész és amikor próbáltam menteni a menthetőt, megégettem a kezem... - mesélte kicsit elszontyolodva. Meg kellett zabálni mikor ilyen ártatlanul nézett. Két kezem közé fogtam arcát, majd adtam neki egy puszit, de nem engedte, hogy elváljunk és elmélyítette. Vigyorogva váltunk el egymástól.

-Köszönöm szépen, a szándék a lényeg amúgy is! - kacsintottam rá. - Ülj inkább le és készítek valamit ehetőt. De csak egy jó tanácsként mondom, ha legközelebb csinálsz valamit, akkor rakj olajat a serpenyőbe. - kuncogtam, tőle meg csak egy szúrós pillantást kaptam. Gyorsan összedobtam egy rántottát, amíg Kook kicsit rendet rakott a pulton és leültünk enni.

-Izgulsz, hogy milyen lesz az első napod?

-Kicsit... De a doki azt mondta a telefonba, hogy minden rendben lesz és már nagyon vár, mert így rengeteg munkája van.

-És neked mit is kell csinálnod majd? - érdeklődött. Szerettem, hogy neki bármit el tudtam mondani és mindig figyelt rám.

-Hát felvenni a betegeket, időpontokat egyeztetni és mindenféle vizsgálatban kell majd segítenem. De Elina azt is mondta, lehet, hogy áttelepülünk a klinikára és akkor hivatalosan, majd egy osztályon fogok dolgozni és nem csak neki.

-De az akkor sokkal megterhelőbb lesz nem? - kezdett aggodalmaskodni.

-Ez csak egy feltevés Jungkook, még semmi nem is biztos. - nyugtatgattam, majd folytattuk tovább a reggelit. Miután végeztem, bementem a hálóba, hogy felöltözzek. Elina elküldte a munkaruhámat, ami egy fehér ingből és egy szintén fehér nadrágból állt. Összepakoltam néhány dolgot, amire szükségem lehet és elindultam ki, hogy felvegyem a cipőmet. Még mielőtt elindultam, barátom jelent meg az előtérben utcai ruhában. Értetlenül bámultam rá.

-Elvihetlek a rendelőbe? - jött egy kicsit közelebb. Ezek az apró kis gesztusok mindig megmelengették a szívemet. Mosolyogva bólintottam egyet, majd elindultunk le. Nem szeretek ebben a városban annyira vezetni, mert rengetegen vannak az utakon és mindenki ideges, ha nem csinálok valamit jól. És imádom, amikor Kook vezet. Ahogy nézi az utat és koncentrál, csodálatos látványt nyújt, le sem tudom róla olyankor venni a szememet. Ráadásul szokása, hogy a kezét mindig a combomon pihenteti és néha végigsimít rajta, amitől mindig bizsergés fut át rajtam. Megint hatalmas dugó volt, de barátom teljes nyugalomban vezetett végig. Kicsit oldalasan ültem mellette, hogy lássam arcát, mikor a homlokát ráncolja valami miatt, vagy koncentrálás közbe rágicsálja a száját. Az egyik pirosnál álltunk éppen, amikor feltűnt neki, hogy nézem.