Kedves idegenek (JK ff.)

20. Fejezet

Kook végighajtott a városon, majd hirtelen megálltunk egy épület mellett.

-Megjöttünk! - mondta lelkesen. Olyan aranyos volt ilyenkor. Kiszálltunk a kocsiból, majd egymás kezét fogva sétáltunk tovább. Már mehettünk egy ideje, amikor bekanyarodtunk és megpillantottam a London Eye-t.

-Jézusom, te elhoztál, hogy felszálljunk a London Eye-ra? - kérdeztem ugrándozva, amin jókat kacagott. Természetesen bakancslistás volt ez is, hiszen hihetetlenül gyönyörű a kilátás, amikor az ember fent van. Odasétáltunk, majd befizettük a jegyeket és el is indultunk fel. Kook valahogy megoldotta, hogy egyedül legyünk és senkivel ne kelljen osztozni a helyen. Az ablakhoz tapadva néztem a gyönyörű kilátást. A sok szép épület és a folyó egyszerűen leírhatatlan volt. London madártávlatból is ugyanolyan gyönyörű volt, mint lentről. Miközben nézelődtem, megéreztem két kezet a derekamon. Kook megtámasztotta a fejét a vállamon és kikémlelt az ablakon.

-Na tetszik? - kérdezte halkan. Végigsimítottam a kezein, amiket összekulcsolt körülöttem, majd megfordultam, hogy lássam félénk, kíváncsi arcát.

-Imádom! - válaszoltam, majd lágy csókot nyomtam ajkaira és visszafordultam, hogy tovább nézelődjek. Ölelkezve bámultuk az egyre sötétedő várost. Soha nem akartam, hogy vége legyen ennek a romantikus pillanatnak.

Mikor leértünk és elindultunk a kocsihoz, megcsörrent a telefonom. Ránéztem a kijelzőre... Apa volt az. Nem akartam elrontani ezt a szép estét, de muszáj volt beszélnem vele. Nem mehet így tovább.

-Kook, ezt el kell intéznem oké? Addig nyugodtan ülj be a kocsiba. - mondtam, majd elengedtem volna a kezét, de nem hagyta.

-Vedd fel nyugodtan. Én itt leszek. - szorította meg egy kicsit a kezem, majd odaterelt az egyik padhoz, leült és belehúzott az ölébe. Egyik kezével a hátamat simogatta, a másikat pedig a combomon pihentette és biztatóan rám mosolygott. Elmorzsoltam egy könnycseppet a meghatottságtól. Jól esett, hogy nem kellett egyedül szembenéznem a dolgokkal. Végül felvettem a telefont. Csend volt. Egyikünk sem beszélt. Végül pár perc után megszólalt a vonal másik végéről.

-Itt vagy Rose? - kérdezte és hallottam a hangján, hogy nagyon aggódik és fél.

-Itt vagyok apu. - válaszoltam. Én is nagyon féltem, hogy mi fog kisülni ebből a beszélgetésből.

-Szeretnél velem beszélni? - puhatolózott.

-Persze apa.

-Kicsim én annyira sajnálom! Tudom, hogy erre nincs bocsánat és örökké igyekezni fogok, hogy elnyerjem a bocsánatodat! Nagyon elszúrtam mindent és kicsúsztak a dolgok a kezeim közül... Csak nem akartam, hogy aggódj és főleg azt nem, hogy csalódj bennem. - könyörgött. Én pedig egyszerűen nem tudtam rá haragudni. Hiszen az apám. Csak ő maradt nekem.

-Semmi baj apa. Rosszul esett, de fel tudom dolgozni. Csak kell egy kis idő. De megbocsájtok. Hiszen egy család vagyunk. - válaszoltam neki. Még nem éreztem annyira, hogy ki lennék békülve a helyzettel, de idővel minden rendben lesz.

-Tudom, hogy még nem érzed így, de remélem, hogy egyszer majd megbocsájtasz! Szeretném, ha mikor itt koncerteztek az országban, eljönnétek legalább egy ebédre.

-Rendben apa, majd megbeszéljük. És jól vagy? - kérdeztem, hiszen még mindig nem épült fel teljesen.

-Igen már szinte minden rendben. Letettem az alkoholt is. Lucy sokat segít. És tudom, hogy nagyon hirtelen jött neked ez az egész Lucys ügy. Én csak... - kezdett bele, de elcsuklott a hangja.

-Semmi baj apa! Kedves nőnek tűnik. - próbáltam megnyugtatni.

-Tudom, hogy nem pótolhatja az anyádat... És ezek után is minden nap gondolni fogok rá. Nem fogjuk soha elfelejteni. - magyarázkodott sírva és ezek után már én sem bírtam. Kook közben simogatta a hátam.