Kedves idegenek (JK ff.)

60. Fejezet

Eltelt egy hét és végre mehetek haza... A legnagyobb vágyam, hogy hazaérjek és a kényelmes ágyamban tudjak egy jót aludni. Nehéz volt ez a hét, mert Kook mindig itt akart lenni, de nekem el kellett küldenem, hiszen ott voltak a kötelezettségei, amiket teljesítenie kellett. A fájdalmak miatt rettenetesen keveset tudtam aludni, a járás minden alkalommal szörnyű volt. Nagyon igyekszem, de nem akar menni ez a felépülés. Minho egész héten egy tündér volt, talán egyszer, ha felkel éjjel és alig van hangja. Sokszor csak fogom és nézem, ahogy a karjaimban alszik. Kook imádja etetni és már egészen belejött a pelenkázásba is, egy igazi mintaapuka volt, de már ő is szeretne minket otthon tudni. Elvileg ma kora délután engednek haza, ami egy hatalmas szívfájdalom volt a férjemnek, mert interjúja lesz és nem lehet velünk, de négy testőr fog elvileg kikísérni az autóig. A legnagyobb félelmem, hogy a közelünkbe férkőznek és valami történik a picivel. Tolókocsival fognak kitolni, mert menni alig tudok, tehát a menekülés sem fog olyan könnyen menni, ha baj lesz. Elterelve erről a figyelmemet nézem, hogy ki lép be az ajtón.

-Szép jó napot Mrs. Jeon, hogy érzi magát? Készen áll hazamenni? - kérdezte a doki.

-Alig várom már. A seb már csak akkor fáj, ha sétálok és néha felüléskor. 

-Hát akkor lássuk azt a sebet! - mondta, majd elkezdte megvizsgálni a varratot. - Három nap múlva várom a varratszedésre, egyébként minden rendben! Hivatalosan is szabad! - kacsintott rám. Nagy kő esett le a szívemről, mert nem hiányzott egy esetleges gyulladás, vagy varratszakadás. Szépen lassan leszálltam az ágyamról, még mindig fájdalommal küszködve és elkezdtem összepakolni a cuccokat. Az egyik testőr bejött és kivitte a nagy táskát, amibe a ruháim vannak, így nekem már csak a babámat kellett felöltöztetni. Ez hamar megvolt, mert Minho még félálomba volt. Kezembe fogva sétáltam ki és ültem be a kerekesszékbe. Gondolkodtam, hogy hogyan tudnám a lehető legjobban eltakarni az arcát, sőt az egész kis testét, de amint leértünk a földszintre és megláttam hányan is állnak ott, azonnal elfogott a pánik.

-Álljunk meg! - szóltam az engem toló testőrnek. - El tudják tüntetni legalább a felét azoknak az embereknek? - mutattam a kezemmel a kisebb hadsereg felé, akik annyian voltak, hogy a környéken teljesen elállták az utat. Ők távolabb mentek és elkezdték megbeszélni a tervet, majd egyikük visszatért.

-Sajnálom Hölgyem, de nem tudunk ennyi embert eltüntetni. De Önt körbe fogjuk állni és nem eshet baja. - jelentette ki. Engem ez egy cseppet sem nyugtatott meg. - A hátsó kijáratot is teljesen elállták, sajnos arra sem távozhatunk. 

-Akkor itt megvárom Kookot és külön megyünk ki, hogy ne tudják lefotózni. - találtam ki a tervet. Én majd itt kimegyek, amíg Kook és Minho hátul beül a kocsiba és így senki nem látja majd őt. Tárcsáztam Sejint, aki mondta, hogy fél órán belül itt vannak, addig is pedig elmentem a büfébe inni egy teát. Kaptam még egy fájdalomcsillapítót, mert újra előjöttek a fájdalmaim, de a doki mondta, hogy ezt már nem sokáig tudom csinálni és le kell szoknom a gyógyszerről. Az étteremnél mindenki odajött, hogy megnézze Minhot és elolvadtak a kis arcocskája láttán. Hát azt hiszem a fiam egy igazi kis szívtipró lesz. Pont, mint az apja... 

Tényleg fél órán belül itt voltak értem, de nagy meglepődésemre nem csak Kook és Sejin jött, hanem a komplett banda. Azt hiszem ennél nagyobb biztonságban nem is lehetnék. Mind a heten úgy keresgéltek engem, mintha valami nagy bajom lett volna, majd mikor Kook meglátott, sietve jött oda hozzám és leguggolt elém.

-Jól vagytok, minden rendben? 

-Persze, csak kicsit sokan vannak kint és nem akartam volna így kimenni a babával. - válaszoltam. 

-Sejin kitalált valamit, ami nem fog tetszeni neked, de azt hiszem még mindig ez a legjobb megoldás. - kezdett bele. - Téged nem engedlek ki ilyen állapotba, mert el sem jutnánk a kocsiig, ezért hátul kísérnek ki a testőrök, mert ott sokkal kevesebben állnak, míg én Minhoval és a fiúkkal, meg egy halom testőrrel elöl megyek ki.