Kedves idegenek (JK ff.)

59. Fejezet

Sötétség vett körül, miután becsuktam a szemem. Lebegtem és fogalmam sincs, hogy hova kerültem. A fájdalom amit eddig éreztem elmúlt, de felváltotta a félelem. Aztán egyszer csak lehuppantam a földre és kitisztult a sötétség. Egy kertben találtam magam. Kint a szépen lenyírt gyepen ültem és körbe virágok voltak. Egy hintaágy állt a sarokba. Aztán meghallottam egy kiabálást. Annyira ismerős volt a hang. Közelebb mentem és meglepődve láttam az ablakból, hogy az anyám állt a nappaliba és kiabált valakivel. 

-Neked mindig minden fontosabb volt nálam és most már a lányodnál is James! Már egy család vagyunk, vannak kötelezettségeid! Sosem vagy itthon, Rosie nem ismeri a saját apját! - kiabálta.

-Valakinek dolgozni kell, nem tehetek róla, hogy nem keresünk annyit, hogy mindig itthon legyek! Én is szeretnék veletek lenni, de valakinek pénzt is kell hazahozni. És kérlek ne kiabálj, mert a gyerek itt alszik a szobába. - válaszolt apa nyugodtabban.

-Nem érdekel, gyűlölöm az új munkádat, mindig későig maradsz, ráadásul tudom, hogy szemet vetett rád az egyik tanárnő! Én itthon ülök és próbálok megfelelni, háztartást vezetni, tudom, hogy nem vagyok túl kívánatos szülés után, de ez akkor sem ok, hogy félrelépj! 

-Jézusom, te miről beszélsz?! A feleségem vagy és szeretlek, adtál nekem egy kislányt! Rá se nézek senki másra! - kiabált most már apa is. Olyan furcsa volt látni a szüleimet veszekedni. Amíg anya élt, addig soha nem hallottam őket így vitázni. 

-Nem hiszek neked! Tudom, hogy hazudsz és undorodom tőled! - köpte anya és kirobogott a kertbe. A hintaágyba ült és sírt. Én beléptem a házba, ahol immáron csak apa és az én kisbaba énem volt, aki felsírt a veszekedésre. Apa odasétált hozzám és kivett a kiságyból, majd ringatni kezdett és leült a kanapéra. 

-Jaj Kicsim... Sajnálom, hogy ezt hallanod kellett... Anya most kicsit bizonytalan, de minden rendben lesz. - altatott tovább, majd visszarakott az ágyba. Elővette a telefonját és felhívott valakit. - Szia anya, át tudsz jönni? - kérdezte, majd pár szó után letették a telefont. A mamámmal sohasem találkozhattam, mert egy évvel a születésem után meghalt. Olyan furcsa volt ez az álom. Anya szülei már évekkel ezelőtt meghaltak, csak apa anyukája volt, aki megérte a születésemet. Kicsivel később megérkezett, majd kiment a kertbe anyához. Én is követtem, mert kíváncsi voltam mi fog történni. 

-Szervusz Kedvesem! - köszönt anyának, majd leült mellé az ágyba. Anya semmit sem válaszolt, csak sírva ölelte át a nagyit. 

-Nem tudom mi van velem, most nagyon elrontottam mindent...

-Semmi baj Drágám, ez csak természetes. A szülés utáni depresszió már csak ilyen, James már biztos nem haragszik. - biztatta.

-Annyira bizonytalan vagyok, egész nap egyedül ülök itthon és amikor hazajön, akkor sincs időnk semmire. A gyerek mindig csak sír és szét vagyok esve... Két napja nem volt időm zuhanyozni és ki tudja mikor mostam utoljára hajat!

-A férfiak ilyenkor tudják, hogy türelmesebbnek kell lenniük. De James szerelmes beléd is és a kis csöppségbe is, semmi más nem érdekli, csak, hogy nektek mindent meg tudjon adni. 

-Nálad is ez volt?

-Hát persze. Amikor megszületett a fiam olyan bizonytalan voltam, hogy majdnem elváltam a férjemtől, de hála istennek, nem tettem meg. - nevetett fel.

-Egy kicsit megnyugodtam akkor, hogy nem vagyok egyedül... - mondta anya.

-Dehogy vagy! És amikor majd az a tündér felnő, aki a szobába alszik, neki is el kell ezt mondanod, hogy tudja, ez teljesen normális.  - mondta a mama.