Kedves idegenek (JK ff.)

24. Fejezet

23-án még sötét volt, amikor felébredtem. Ez jelezte, hogy még nagyon korán van. Az évnek ezen napján nem volt olyan a rutin, mint ami a többi napon. Átvándoroltam a fürdőbe, majd csendben lezuhanyoztam és megmostam a hajam. Valami zenét mindig szoktam kapcsolni, de ez nem az a nap volt. Miután végeztem a fürdőben, előkerestem a fekete ruhát, amit évek óta hordok ezen a napon. Lementem a konyhába, ami még üres volt. Ezek szerint apa még alszik. Nekiálltam a reggelinek. Karácsony előtt mindig anya kedvencét ettük, palacsintát. Együtt csináltuk meg apával, amíg anya a pultnál ült és várta a reggelit, amit rendszerint elégettünk és újra kellett csinálni. Ez a nap mindig nagyon boldogan telt, mert anya már javában készült a karácsonyra. Neki az volt a kedvenc ünnepe. Már épp elpityeredtem volna, amikor apa jelent meg a lépcső tetején.

-Már felkeltél Kicsim? Segítettem volna megcsinálni. - sétált le a lépcsőn. 

-Megoldom egyedül. - válaszoltam. Leült a pulthoz és beállt a csend. Már szinte fojtogató volt ez az egész hangulat. - Izgulsz, hogy a szülőkkel fogsz találkozni? - törtem meg a csendet.

-Hát még megvagyok. Azért egy kicsit félelmetes, de majd igyekszem a legjobb formámat nyújtani. Te megleszel? Még mindig lemondhatom ezt az egészet. Ez a nap anyuról szól, nem rólam vagy Lucyról.

-Nem kell, dehogy. Hiszen ti akartatok változtatni. Nyugodtan menjetek el. - erőltettem egy mosolyt az arcomra. Ezután addig csend volt, amíg nem lett kész a kaja. Megterítettem és leraktam az ételt. Épp neki akartunk kezdeni, amikor Lucy is megérkezett. Jókedvűen dúdolva leült és elkezdett enni.

-Nagyon finom ez a palacsinta Kedvesem! - dicsért, de amikor látta, hogy senki nem mosolyog rá vissza, eltűnt a jókedve. - Sajnálom, én csak próbáltam oldani a feszültséget. Erre sem kapott választ. Ebben a síron túli hangulatban telt az egész reggel és még a délelőtt is. A telefonomat kikapcsoltam, mert egyszerűen nem akartam senkivel sem beszélni. Aztán ebéd előtt apáék elindultak. Az egész ház üres volt. Még mielőtt kiléptek volna az ajtón, apa megkért, hogy díszítsem fel a fát, mert holnap nem lesz rá idő. Kedvtelenül sétáltam fel az emeletre, majd húztam le a plafonból nyíló ajtót, amin egy létra volt. Felmásztam a padlásra, majd elkezdtem lepakolni a dobozokat, amikben a díszek voltak. Már majdnem végeztem, amikor megcsúszott a lábam és dobozostul leestem a létráról. Fájdalom hasított az oldalamba. Ott feküdtem a dobozok között és egyszerűen nem tudtam tartani magam. A fizikai fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit belül éreztem. Ott és akkor kiengedtem magamból mindent. Szörnyű érzés volt egyedül lenni ezzel a fájdalommal. Vajon fog enyhülni valaha? A sok szép emlék felül fog kerekedni valaha a fájdalmakon? Úgy sírtam, ahogy még talán soha. Minden újra felidéződött bennem. Hogy mi történt ezen a napon és az ezt megelőző éjjelen...

Visszaemlékezés:

Az orvos már hetekkel ezelőtt szólt. Szólt, hogy már nincs sok vissza. Minden nap bent voltam anyával. Apa is bejött munka után. A doktor megengedte, hogy bent aludjak, mert hétvége jött. Anyának már nagy fájdalmai voltak. Kínok között szenvedett és alig tudott aludni. Hajnalban is fent voltunk még. Éppen társasjátékoztunk. 

-Nem hiszem el, hogy megint te nyertél! - kiáltott fel jókedvűen. - Ez a játék mindig is az erősséged volt. 

-Persze, mert mindig hagysz nyerni. - Válaszoltam, majd egyszerre nevettünk fel. Anya elkezdett köhögni, mire megveregettem a hátát. Egy pillanatra csend állt be a szobába. - Akarsz még egyet játszani? - próbáltam elterelni a figyelmét. 

-Nem most van itt az ideje. Ideje beszélgetnünk egy kicsit Kincsem! - fogta meg a kezem. Igyekeztem tartani magam és nem sírni, de nagyon nehéz volt. - Már régóta gondolkodtam ezen és szeretném elmondani. Hamarosan elmegyek... - kezdte és én azonnal elsírtam magam. Nem álltam készen arra, hogy elengedjem az anyukámat. - Semmi baj! Ne sírj, gyere ide! - ölelt magához. - Mindenkinek meg van írva mennyi ideje van, nekem ennyi jutott. - simogatta a fejem. Zokogtam. - Figyelj rám Kincsem! Az, hogy én elmegyek, nem jelenti azt, hogy vége lesz mindennek. Tovább kell lépned érted? Neked kell majd segítened apának is. Meg kell tanulnod élvezni az életet nélkülem is. Tudom, hogy ez lehetetlennek tűnik, de meg kell próbálnod.