Kedves idegenek (JK ff.)

41. Fejezet

Alig pár órát aludtam, mikor reggel felkeltem. Csak egyszer riadtam fel, de hála istennek, Kook nem ébredt fel rá. Úgy döntöttem, hogy csinálok a bélpoklos bandának egy kiadós reggelit. Egy hatalmas adag szalonnás rántottára esett a választásom. Még csak pár perce csináltam, de már mocorogni kezdtek a srácok a kanapén. Aztán pár perc múlva kíváncsi szemek bámulták, ahogy főzőcskézek. 

-Mit készítesz Rose? -kérdezte Jin.

-Szalonnás rántottát csinálok nektek. De még csak nemrég kezdtem, szóval talán egy embernek lesz elég. 

-Jaj de kedves vagy! Kivárjuk, amíg elkészül, addig kicsit összepakolunk. - mondta Namjoon. Majdnem végeztek a pakolással, amikor zajokat hallottunk a hálóból. Az én Kookom felébredt. Sietős léptekkel jött ki, egy szál pizsamanadrágban. Ijedt tekintettel nézett körbe a szobában, majd amikor megpillantott, egy hatalmasat sóhajtva sétált közelebb és ölelt át. 

-Minden rendben? - simogattam meg fejét.

-Igen. Csak egy pillanatra azt hittem, hogy álmodtam az egészet. De már jól vagyok. - csókolt meg. Imádtam benne mindig is, hogy reggelente olyan bújós és romantikus volt. Mindig gyengéd volt és szeretetteljes. Ilyenkor olyan jól indultak a reggeleim. 

-Nem csak álom volt, én itt vagyok! - mosolyogtam rá. - De épp reggelit csinálok, szóval először is, hagyj főzni, másodszor pedig húzz fel egy pólót, mert így nem tudok koncentrálni... - utasítottam, mire csodálkozva bámult rám, de hamar egy széles vigyor kíséretében indult el a hálóba. Még mielőtt elhagyta volna a konyhát visszafordult és csillogó szemekkel így szólt:

-Rettentően hiányoztál... - majd elment. Ez volt az, amire nekem is szükségem volt... A szócsaták, a sok pimaszkodás. Egy napja se vagyok itt, mégis el sem tudom képzelni, hogy hogyan tudtam kibírni egy hónapig a lénye nélkül. Végül nagy nehezen befejeztem az ipari mennyiségű reggelit és megterítettem a fiúknak. Hála istennek voltak itt még műanyag tányérok és evőeszközök. El kell majd menni a boltba a fontosabb holmikért, mert nem élhetünk örökké így. A fiúk jóízűen reggeliztek, miközben én csak figyeltem őket és hallgattam, ahogy önfeledten beszélgettek. Kook időnként megsimogatta a combomat, vagy megszorította a kezemet, igyekezett rám is figyelni. 

-És mi a terv Rose? Hívtad már Dr. Rayant? - kérdezte Jimin. 

-Még nem beszéltünk, de remélem áll még az ajánlat. 

-Ha nem áll akkor majd mi beszélünk vele, de nem engedünk haza! A maknae végre megint mosolyog! - magyarázta Hope. 

-Biztos minden rendben lesz. Beszéltünk a dokival és, ha megint koncertezni megyünk és kell orvosi csapat, akkor ti lesztek azok. - mesélték. Mosolyogva bólogattam, de közbe belegondoltam, hogy ennek a turnénak is milyen lett a vége és egy kicsit megijedtem. Ezt még egyszer bevállalnám? Aztán újra elkezdtek megjelenni a képek, a fenyegető levelekről és a medencéről. 

-Mi a baj Manó? Jól vagy, miért sírsz? - kérdezte Kook elém térdelve. Észre se vettem, hogy eleredtek a könnyeim. 

-Minden rendben! Ha megbocsátotok, most kimegyek megmosni az arcom. - álltam fel és indultam meg a fürdőbe. Néha még felzaklat ez az egész. Pár perccel később valaki halkan kopogtatott az ajtón:

-Én vagyok, bejöhetek? - kérdezte Jungkook. Kinyitottam az ajtót és beengedtem barátomat. Leültetett a kád szélére. - Felhívtam neked Dr. Dalet, itt van a telefonba, szeretnél vele beszélni? - adta kezembe a telefont. Nagyon meghatott, hogy ennyire próbál segíteni. Kiment a szobából és magamra hagyott, hiszen az orvos-beteg kapcsolat csak két személyre szól.