Kedves idegenek (JK ff.)

46. Fejezet

Kezét olyan lendülettel löktem el lábamról, mintha tűzforró lett volna. Harag és félelem járta át a testemet egyszerre. Nem hittem el, amit mondott. 

-Te meg mi a fenét csinálsz? - sziszegtem fogaim közül. Az undorító vigyora ugyanolyan széles maradt és nem érdekelte idegességem.

-Én csak beszélgetni próbálok Rose... - nevetett. Undorodtam egész lényétől. Hála istennek éppen akkor kanyarodtunk be a garázsba, így szinte még meg sem állt az autó, amikor kipattantam és futva indultam be a házba. Éreztem, hogy pánikrohamom lesz, ezért mindjárt megcéloztam a fürdőt. Pechemre a konyha már tele volt és mindenki ijedten nézett rám, amikor berohantam az ajtón és elindultam fel. 

-Rose, minden rendben? - kiabálta Mrs. Jeon a hátamnak. Ahogy futottam felfelé egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik, főleg akkor, amikor meghallottam, hogy barátom rohan mögöttem és próbál megállítani. Pont annyi előnyöm volt, hogy be tudjam még zárni az ajtót előtte. 

-Rosie, nyisd ki az ajtót, semmi baj csak én vagyok! - hallottam aggodalmaskodó hangját odaátról. A többiek susmorgását is észleltem, szóval valószínűleg mindenki itt áll a fürdő előtt. Próbáltam rendezni a légzésemet és kigondolni, hogy mit fogok mondani, ha kijöttem. Senki nem hinne nekem, ha meggyanúsítanám Junghyunt... Csak megutálnának. Talán, ha azt mondanám láttam valamit, amitől megijedtem. Vagy csak eszembe jutott valami régről... Rettentően nehéz volt úgy gondolkodni, hogy alig kapok levegőt. 

-Rose, válaszolj légyszíves, hogy legalább azt tudjuk jól vagy-e, mert ha nagyobb a baj betörjük az ajtót! - kiabált be apa. Még csak az kéne!

-Jól vagyok, csak kell pár perc. - szóltam ki. Sok ember hatalmas sóhaját hallottam meg egyszerre, ami miatt elfogott a bűntudat. Megint mindenki miattam aggódik. 

-Nem akarsz valakivel beszélni Kincsem? - kérdezte óvatosan Lucy. Talán ő volt most az egyetlen kívülálló, aki nem kérdezősködne, ha behívnám. 

-Te bejönnél?

-Hát persze, csak nyisd ki az ajtót. - válaszolt kedvesen. Felkeltem és odasétáltam a kilincshez, majd kinyitottam az ajtót résnyire. - Elküldtem őket, csak én vagyok itt. - kacsintott rám. Bejött, majd bezárta maga után az ajtót. Nem tudom hogyan kezdhetnék neki... - Tudod, még a nagymamám tanított nekem valamit. Gyere csak! - hívott oda magához, majd beállt a kádba és engem is besegített. Leültetett, majd szembe ült velem és elindította a vizet. Egy pillanatig értetlenül néztem rá. - Mindig azt mondta nekem, hogy, ha valami problémám van, álljak be a zuhany alá. Mert miközben kiadom magamból a dolgokat, a pánikot, dühöt, haragot, elviszi magával a víz. Megtisztítja a lelkünket és magával viszi a sok rosszat. - mesélte. Nagyon megnyugtató volt. Nem erőltetett semmit, csak ültünk ott. 

-Nem is akarod tudni mi történt? - kérdeztem.

-Elég, ha te és a víz tudja. Csak néha jól jön a társaság, ha nem egyedül kell szembenézni a dolgokkal. 

-Köszönöm! - suttogtam halkan. Hosszú percekig ültünk ott. Jó volt a csend és sikerült lenyugodnom. Eldöntöttem, hogy adok még egy esélyt Junghyunnak és, ha bármit csinál megint, akkor kitálalok a családnak. Ennek fele sem tréfa. Végül elzártam a vizet és kiszálltunk. Minden ruhánk csuromvíz volt, ezért gyorsan magunkra tekertünk egy törölközőt és levettük a ruhákat alóla. 

-Jobban vagy már? - kérdezte Lucy, miközben kimentünk a fürdőből.

-Igen, sokkal jobban vagyok! Köszönöm, hogy segítettél! - öleltem meg finoman. Ezután mindketten bementünk a szobába. Mikor kinyitottam az ajtót, egy hatalmas lélekszaggató szempár meredt rám az ágy széléről.