Kedves idegenek (JK ff.)

8. Fejezet

-Fogalmad sincs? - kérdezte kicsit élesebben. Én megijedtem az ideges tekintete láttán és el akartam venni a kezem az övétől, de nem hagyta. Tekintete kicsit megenyhült és kínosan felnevetett. - Fogalmad sincs, hogy mit művelsz velem ugye?  

Csak zavartan bámultam szikrákat szóró szemeibe. Tapintani lehetett volna a feszültséget köztünk. De úgy voltam vele, hogy jöjjön aminek jönnie kell, essünk túl rajta és legyen minden a régi.

-Nem igazán tudom, hogy miért haragszol rám ennyire, de sajnálom. - mondtam, de semmi sem változott. - Mondd el mi bánt kérlek.

-Hogy mi bánt? Nem bánt engem semmi! - köpte oda a szavakat.

-Nem hiszek neked. Mondd el és oldjuk meg a problémát!

-Nem hiszem el, hogy nem veszed észre mit művelsz! - kiabálta olyan hangosan, hogy azt hittem felveri vele az egész emeletet, de nem jött ki dühöngve senki. Kezdtem én is nagyon ideges lenni és elkezdtem megemelni a hangomat.

-Jó igen lassú felfogású vagyok és nem veszem észre, úgyhogy mondd már! - kiabáltam már én is. Jungkook pupillái kitágultak és egy pillanatra nem is tudott semmit mondani. - Várj még az ordibálással! Előbb menjünk be és ott szétszedhetsz, de ne keltsünk fel mindenkit.- mondtam, majd kinyitottam az ajtót és besétáltam rajta Jungkookkal a nyomomban. Ő csak becsapta az ajtót, én pedig össze húztam magam és a kezeimmel védekeztem arra készülve, hogy kirobban a haragja és esetleg olyat tesz, amit nem kéne. Egy ideig nem történt semmi, ezért a kezeimet leraktam és ránéztem. Kétségbeesett tekintettel nézett rám és elkezdett hátrálni az ajtó felé.

-Te tényleg azt hitted, hogy bántani foglak? - kérdezte ijedten. Én csak lenéztem a földre. Szégyelltem magam, de nagyon megijedtem. 

-Annyira ideges voltál és nem tudtam, hogy mit kéne tennem. - ültem le a székembe és temettem az arcom a kezeimbe. Jungkook elindult felém, majd leguggolt elém és elvette a kezeimet az arcom elől, hogy a szemembe tudjon nézni. 

-Még ha ideges is vagyok, soha nem tudnálak bántani Rosie! - mondta lágy hangon. Kezdtem kicsit megnyugodni. - Ezt soha ne felejtsd el! Soha nem tudnék neked ártani! Sajnálom, hogy így viselkedtem, de az őrületbe kergettél. Amit az öltözőben műveltél velem, egyszerűen nem tudtam kezelni. Nem vagyok hozzá szokva ahhoz, hogy valaki csak így játsszon velem. Mindig én irányítok és amikor ott bent hozzám értél, elveszítettem minden kontrollomat. Megharagudtam amiért úgy elszaladtál és én nem tudtam semmit tenni. Már két nap után megbántam, amit a koncert után mondtam a dokinak. De egyszerűen fogalmam sem volt, hogy állhatnék eléd azok után. - mondta bűnbánóan, miközben kezeimet még mindig nem engedte el. És akkor jöttem rá, hogy valamilyen szinten igaza is van, hiszen játszottam vele. Olyan kétségbeesetten bámult rám. Észre se vettem, hogy egyik kezemmel elengedtem az övét és megfogtam az arcát. Meglepődött, majd beledöntötte arcát a tenyerembe és becsukta a szemét. Akkor és ott rájöttem, hogy közel sem közömbösek az érzéseim iránta.

-Fogalmam sem volt, hogy ennyire bántott ez téged. Nem akartalak kínos helyzetbe hozni. Sajnálom.  - mondtam, majd kinyitotta a szemeit. Sokkal nyugodtabbnak tűnt. 

-Ezt jól elcsesztük. - mondta ki kereken és a lényegre tapintott vele. Én csak felnevettem, mire ő is elmosolyodott. - Akkor folytathatnánk onnan, ahonnan abbahagytuk holnap? - kérdezte reménykedve.

-Hát persze! - mosolyogtam rá és önkéntelenül is lecsúsztam a székről, majd megöleltem. Azonnal viszonozta és megszorított. Nem tudom meddig lehettünk úgy, de amikor kinyílt az ajtó, azonnal szétrebbentünk.  

-Szia Rose rendben hazaértél? - kérdezte Joe amikor belépett, de amint meglátta Jungkookot, megtorpant. - Ó látom zavarok, akkor én mentem is. - majd gyorsan megfordult és kiment az ajtón. Mi csak néztünk ott bambán és elfeküdtünk a földön a nevetéstől. Csak hevertünk a szőnyegen a sötétben és csendben vártuk mi fog történni. Természetesen ezt nekem el kellett rontanom egy kisebb méretű köhögőrohammal... Azt hittem megfulladok. Jungkook is megijedt és veregette a hátamat, amíg abba nem maradt a köhögés.