Én csak utazni akartam, megnézni ezt a csodálatos országot és tanulni a nyelvet. Minden olyan jól indult, a szüleim kifizették a repülőjegyemet, a szállást és még egy helyi idegenvezetőt is, aki tíz napig kísérgetett.
És mi lett belőle? Félelem és r...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Beléptem a terembe. Nem hiszem el, hogy ezt komolyan elvállaltam. Ahogy nézem, nagyjából negyven-ötven embert pillantok meg.
Fogadom a kedves hölgy kézfogását, aki mosolyogva elém lép és bemutatkozik. Ugyanezt teszem, bár mosoly nélkül. Az élet megtanított rá, hogy nem minden a külső. Attól, hogy rád mosolyognak, még lehetnek cápák, akik fel akarnak falni. Nem állnánk le társasozni egy bazi nagy medvével csak azért, mert kedvesen ránk nézett, nem-de?
Egy üres székre mutat, amit én el is fogadok és le is ülök. Kicsit kényelmetlen a helyzet, kivétel nélkül minden egyes szempár végigmér engem és kérdő, értetlen pillantásokat kapok el.
A hölgy, aki az imént hellyel kínált, a terem közepére lép és kezével jelzi, hogy csendet akar. A kisebb tömeg lassacskán elhalkul, még egy-egy ember késve beszökik a nagy előadóba és üres helyek után kutat. Megfordul a fejemben, hogy ha nekem ennyit kellene várnom arra, hogy csendet kapjak, ráadásul még illetlenül késnek is és még pofáznak is, vagy megütöttem volna valakit vagy a levegőbe lövök, hogy figyelmet kapjak végre.
- Jó reggelt mindenkinek! - Kezdi a beszédet az idős hölgy. Talán az igazgató? - Nagyon sokan eljöttetek ma, ezt köszönjük. Egy előadást fogtok hallani a vendégünktől - rám nézett és nyájasan elmosolyodott, amit én egy biccentéssel lerendeztem-, aki csak miattatok jött ma el.
Anyám, minek ez a nagy szentbeszéd? Nem apácákat avatok, hanem életrajzot mondok!
Unottan néztem végig a társaságon. Mindenki szeme csillogott, izgatott volt. Sajnos nagyon jól tudtam, mire fel. De szeretném elvenni a kedvüket, ezért vagyok ma itt. Nem hagyhatom, hogy más is olyan sorsra jusson, mint én. Bár én kivételesen és szerencsésen nagyon jól vagyok és remek helyen, de ez az egy csoda a millióból, ami megtörténhet. Velük mi lenne? Nem kell feltennem a kérdést, a választ nagyon jól tudom rá. Az, ahogyan én kezdtem. Az nem élet. Az egy kutyának nem való sors, amit én-és sajnos még sokan ezrek valószínűleg- elszenvedtem.
Az igazgató rám mutatott, mire mindenki elkezdett tapsolni. Minek? Nem vagyok ünnepelt filmsztár, hagyjatok már! Légiesen felemelkedtem a székből és a nő helyére sétáltam. A szemem sarkából láttam, hogy mögöttem, a hatalmas, falnyi kivetítő fényei felgyulladnak és a nevemet mutatja a vászon. Vettem egy mély levegőt és megpróbáltam nem túl komor arcot vágni, de nem ment. Ez voltam én. Rezzenéstelen arccal vezettem végig a szemem a szempárokon, akik engem figyeltek, amíg az előadó közepére nem értem.
- Debbora Brighton vagyok - Kezdtem bele. - Azért vagyok itt, hogy meséljek nektek. Nem tudtam nem észre venni, hogy a téma miatt mindenkinek csillognak a szemei. Nem kellene.
Fagyosan végigmértem a társaságot. Néhányak arcára ráfagyott az izgatott mosoly, néhányan zavartan elkapták a tekintetüket rólam, de voltak, akik meg sem rezdültek.
-Gondolom elég sokan tudjátok, mi vagyis kik is az a Haedodi (해돋이) . Ki ismeri? - Kérdeztem és végignéztem a társaságon. Ötvenből legalább harminc vagy harmincöt kéz lendült lelkesen a magasba. Bólintottam. A dia mögöttem kattant egyet és a banda nevét és címerét mutatta.
- És közületek, de azok közül is, akik nem ismerik, hányan gondolják, hogy buli lenne bekerülni egy maffiába? - Tettem fel a kérdést.
Szinte ugyanannyi kéz volt a magasban, mint az előző kérdésemnél. Hitetlenkedve megemeltem a szemöldökömet.
- Na, ezért vagyok itt. Teszek róla, hogy a nap végére senki ne tartsa ezt ennyire jó ötletnek - Jelentettem ki határozott és éles hangon.
Vettem egy mély levegőt.
- Amit ma hallani fogtok, az egyszeri és kivételes alkalom. Terjeszteni, felvételeket készíteni és bármit tenni, amivel ezt a beszámolót tovább adhatjátok TILOS! Ha mégis előfordulna - Kihúztam magam és egy apró, féloldalas mosolyt eresztettem meg-, az a valaki... meghal. Értve vagyok?
Apró bólintásokat kaptam.
- Még most elhagyhatja a termet az, aki úgy érzi, nem bírná visszafogni magát és videózna, fotózna vagy pletykálna. - Újból körbe néztem. Senki sem mozdult. Bólintottam és ezt úgy vettem, kezdhetem. - Tudja e valaki, mit jelent a banda neve?
- Felkelő Nap - Hallottam egy mély férfihangot valahonnan a harmadik sor közeléből.
Bólintottam.
- Így van. És azt is tudjátok, hogy miért?
- Mert a főnök olyan jól néz ki, mint a napfelkelte? - Vihogott álmodozóan egy lány a második sorban és a mellette ülő barátnőjével sóhajtoztak.
- Édesem - Szóltam oda neki, mire lefagyott a mosoly az arcáról- te sem álltál sorba, amikor az észt osztogatták, igaz?
Csak vedd a szádra a vőlegényemet még egyszer, és esküszöm, hogy lelőlek!
Elfojtott röhögések töltötték be a termet, amíg nem folytattam.
- A Nap erős, ezt mindenki tudja - Kezdtem bele, hogy megválaszoljam a saját kérdésem. - De az első sugarak a legerősebbek. Azok kezdik el felmelegíteni a Földet, felébreszteni az élőlényeket, fényt adni a napunkhoz, a munkához, a teendőinkhez. Egyben... ijesztő és megnyugtató.
Mögöttem ismét kattan a dia. A felvillanó képen ugyanaz a piaci utca látszik-ahol minden elkezdődött-, de az egyik sötétben, a másik a hajnali napfelkeltében ábrázolja.
- Csak nézzétek meg - Mutatok a képre mögöttem. - Senki nem sétálna el szívesen ezen az utcán, amikor ilyen, igaz? - Mutattam az éjszakai felvételre.
A szempárok a kivetítőre tapadtak és úgy mustrálták a két fényképet.
- De amint megjelennek az első sugarak - Folytattam-, máris barátságosabb, szebb, mintha teljesen más hely lenne. A végében a virágokkal, a takaros sátrakkal, a díszes dobozokkal. Mindez sötétben csak egy árnyék, ami mögött bármikor ott lehet bármi vagy bárki, egy árnyék, ami búvóhely és fegyver, ami ijesztő, csavaros növények és formák összessége. Na, pontosan ugyanilyen a maffia ezen csoportja, akikről ma szó lesz.
Láttam az elgondolkodó és mély arcokat, ahogyan emésztik és összerakják a hallottakat. Egy fél perc csendet tartottam, amíg vártam, hogy a filozofálók is visszafordítsák elmélyült tekintetüket a két képről.
