A maffia karjaiban (BTS-JK)

29

Kopogást hallottam az ajtómon. Eltettem a pólót, ami éppen a kezemben volt és az ajtóhoz sétáltam. Résnyire nyitottam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nincsen veszély, aztán teljesen kitártam a fa szerkezet, amint megpillantottam a vendégemet.

- Kész a vacsora - Közölte száraz hangon Jungkook.

- Köszönöm, hogy szóltál, megyek - Villantottam rá egy halvány mosolyt.

Ő csak bólintott egyet és hátat fordított nekem. Kényelmes tempóban oldalgott el a szobától a lépcsőig, hogy aztán eltűnhessen a szemem elől.

*Jungkook POV*

Nem hittem el, hogy ez a lány ennyire tökéletes lehet. Hogy a fenébe nyerte meg magának a szüleimet egyetlen mondattal? Arra számítottam, hogy porig alázzák majd szegény teremtést, ő mellettem összetörik és hosszú hónapokig kell majd találkozókat egyeztetnem a szüleimmel, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy ő az, aki nekem kell. Mert igenis KELL! Nehéz volt bevallanom magamnak is, de rájöttem, hogy nem tudom elrejteni a belső énem elől a tényt, hogy ezzel a húzásával még inkább elérte, hogy beleszeressek. Bár rendkívül furdalt a lelkiismeret azért, amit apám tett vele. Még most is ökölbe szorul a kezem, ha rágondolok a pillanatra, amikor egyszerűen hamutartónak használta Debbora selymes, fehér bőrét. Az arcán elégedettség tombolt, még ha nem is mutatta, csak a jeges arcát, én már a tekintetéből meg tudtam mondani, hogy fölényben érzi magát. Viszont amikor a lány mellettem meg sem mozdult, csak állta kőkeményen a vaskos pillantást és a fájdalmas tortúrát, a fény a szemében nagyobb lett, mintha örült volna neki. A lány felhozta a mélyről a régi emlékeit, amikor anyámmal ismerkedett meg és benne is ugyanaz a kitartás és erő tombolt, mint az én választottamban. Ismertem már apám különböző nézéseit, még akkor is, ha alig egy árnyalatnyi fény vagy egy apró csillogás választotta is el őket egymástól. Egy kívülálló ugyanazt a kifejezéstelen, szívtelen maszkot látta rajta, de én tudtam, hogy amikor anyámra néz, a szeme megtelik gyönyörrel és gyengédséggel, amikor rám néz, néha büszkeség csillan fel az íriszeiben, néha szigor, de mindig tudom, hogy bármennyire is volt kemény velem az életem során és kegyetlen, szakadatlanul szeretett, mint fiát és mint a helyébe lépő vezetőt. Bár igen sok munkám és energiám volt a kialakított képemben, megérte, hogy boldoggá tegyem apámat és anyámat is. Máshogy álltak a szemei, ha bosszúra volt szomjas és kissé megrezzentek a pupillái, ha ölni készült. Amikor Debborára nézet, a szemei határozottak és elutasítóak voltak, de miután a lány tanúsította bátorságát, szinte visszaszólt neki és állta az apám tetteit, szeme elismerően fénylettek fel.

Anyám elégedett volt mindennel, amit csináltam, hiába volt kíméletlen asszony, az egyetlen fia a szent kincse volt és bármit tettem, neki megfelelt. Persze tízszer átgondoltam a cselekedeteimet, mielőtt bármit és léptem volna, hiszen nem voltam akármilyen helyzetben. Tudta, hogy a döntéseimet nem hirtelen felindulásból hozom és jól átgondolt, nyomós érveim vannak egy-egy választásom mögött. Mind a ketten jól tudták, hogy másfél év telt el aközött, hogy megláttam volna a lányt és végleg elhatároztam volna magam mellette. Sőt, mindent tudtak Debboráról, a múltjáról, a családjáról, az iskoláiról és az eredményeiről, a sportversenyeiről és teljesítményéről, az összes barátjáról és barátnőjéről, sőt még azt is tudták, melyik volt a kedvenc gyors étterme, mielőtt Koreába jött volna. Bevallom, én is lecsekkoltam alaposan, mielőtt döntöttem volna. Még a legutóbbi fehérnemű vásárlását is tudtam....

A kedélyek egy pillanatra elcsitultak, de tudtam, hogy apám nem fog megelégedni ennyivel. Ha bejelentem, hogy esetleg megkérem a lány kezét és feleségül veszem, vagy netán hogy terhes lett, sajnos nagyon is jól tudom, hogy hatalmas próba vár akkor a lányra, hogy bebizonyítsa neki, hogy valóban mellettem marad, történjék bármi is.. bármi. Tényleg bármi.