A maffia karjaiban (BTS-JK)

75.

*Jungkook POV*

Nagyon furcsa és kellemetlen volt a helyzet. Apámmal ültem egy szobában, ő a szokásos helyén, a kényelmes fotelban foglalt helyet az ablak mellett, jobb kezében a poharát tartotta és ugyanebben a kezében, két ujja között füstölgött a már majdnem elégett cigarettája. Másik kezében egy teleírt papírlapot tartott, miközben a csipkefüggönyön át beszűrődő fényben próbálta meg alaposan átolvasni a sorokat.

Én úgy két méterre tőle, az íróasztalnál dolgoztam alaptopon és egy jegyzetfüzetbe egyszerre, mint egy normális ember. Az incidens óta először tartózkodtunk egy légtérben és nem mondhatnám, hogy repestem az örömtől. Egyszerre voltam megkönnyebbült, hogy a jeges szívű, makacs és kőkemény apám életemben először fogadta el egy nagyobb, magánéleti döntésemet, ráadásul még meg is kedvelte és áldását is adta ránk. Viszont a másik oldalról pedig hihetetlenül nehezteltem rá mindazért, amit a menyasszonyommal tett. Hogy hetekig tartó rémálmokkal gazdagította, hogy elcsúnyította a babapuhaságú bőrét, hogy összetörte és újabb rossz emlékekkel tömte tele a fejét. De neki köszönhettem azt is, hogy JaeHwa erős és kitartó maradt és megmutatta, mennyire ragaszkodik hozzám. És ez nagyon sokat jelentett, mivel akárhogy férfiból vagyok és nem kifejezetten gyengédségre tanítottak, mégis aggódtam, hogy mégsem sikerült olyan mély érzelmeket táplálnia irántam, hogy végigcsinálja ezt az egészet.

- Mikor lesz az esküvő? - Szólalt meg hirtelen édesanyám, akiről azt sem tudtam, mikor lépett be a szobába.

Egy elegáns, de meglehetősen egyszerű fekete ruhát viselt, ami kiemelte fehér bőrét és megmutatta az őt tarkító tetoválásokat. Rövid haja a vállát verdeste, arcán pedig egy halvány mosoly volt, amikor lehajolt, hogy egy anyai puszit nyomjon a fejemre. Én is halványan elmosolyodtam és köszöntem neki, aztán komolyan visszafordultam a munkához.

- Sokára - Feleltem.

Anyám adott egy gyors csókot apámnak és leült a vele szemben lévő fotelba.

- Mire vártok? - Kért számon.

- Az én döntésem és az övé - Néztem fel rá. - Ha akarunk, akkor tíz évig húzzuk. 

Azzal újból a gép kijelzőjére vezettem a tekintetemet. Huszonkét évesen nem volt szükségem arra, hogy beleszóljanak a dolgokba, főleg úgy, hogy már nyolc évesen is önálló voltam.

- Nem érdemes - Közölte anyám. - Tudod, hogy ha apám helyébe lépsz, akkor sokkal nagyobb tisztelettel bánnak majd veled, ha van feleséged.

- Tudom - Bólintottam, de nem néztem rá.

- Így a lányok azt fogják hinni, hogy nincsenek komoly szándékaid JaeHwa-val és majd nem hagynak békén - Traktált tovább olyan dolgokkal, amikkel teljesen tisztában voltam.

- El fogom venni, de nem most azonnal - Hagytam rá a dolgot, hogy végre tudjak figyelni a munkára.

- Mi gátol meg benne?

Sóhajtottam és lezártam a képernyőt. Feszülten fordultam a szüleim irányába.

- Először meg akarom kérni a kezét - Közöltem, kissé ideges hangon, mert már teljesen felnyomták az agyamat. Pontosabban anyám. - Ha az megvan, utána lesz esküvő.

Lezártnak tekintettem a témát, és már fordultam volna vissza a dolgom elvégzéséhez, de jó anyám megint közbeszólt. Tudtam, hogy csak jót akart nekem és egész életemben hallgattam rá. De nem most, nem itt és nem ebben a témában.

- Már engedélyt kaptatok az esküvőre - Mondta. - És ha jól sejtem, akkor igent mondott, másképpen nem kellett volna ez az egész.

- Igen, anya - Szűrtem a fogaim között idegesen. - De én rendesen szeretném megkérni a kezét, nem egy négynapos kínzáshalom által.