Én csak utazni akartam, megnézni ezt a csodálatos országot és tanulni a nyelvet. Minden olyan jól indult, a szüleim kifizették a repülőjegyemet, a szállást és még egy helyi idegenvezetőt is, aki tíz napig kísérgetett.
És mi lett belőle? Félelem és r...
Hoppla! Dieses Bild entspricht nicht unseren inhaltlichen Richtlinien. Um mit dem Veröffentlichen fortfahren zu können, entferne es bitte oder lade ein anderes Bild hoch.
- Feljebb! - Utasított kemény hangon a nő. Tettem, amire kért és a jobb karomat kicsit feljebb tornáztam, hogy a kezemben lévő fegyver a célra mutasson. - Még egy kicsit - A középkorú nő mögöttem állt és próbálta az én szemmagasságomban látni a céltáblát, hogy minél jobban taníthasson.
Délelőtt, mikor már megittam a reggeli zöld teát és éppen indultam volna a könyvtárba, hogy elüssem az időt, mert Jungkook már nem volt otthon, megjelent előttem HwanGi (azt jelenti, fényesség, ragyogás, ami a család szempontjából nagyon fontos, mint 'maffiamama'), Jungkook édesanyja, hogy menjek vele. Nem ellenkeztem, csak felkaptam a cipőmet és követtem. Végigsétáltunk a gyönyörű kerten, aztán beszálltunk a fekete terepjáróba, ami ránk várt.
Az út csendesen telt, HwanGi csak gyorsan kifaggatott a fiával való kapcsolatomról és olyan személyes dolgokról, amiket nem találhatott meg aközben, amikor utánam nyomozott a férje. Ezután némán tettük meg a nagyjából félórás utat, leszámítva pár elenyésző, hétköznapi csevejt. A hölgy sokkal közvetlenebb volt, mint a férje, bár ő is rendkívül kimért és feszes volt, vigyázott, hogy mi jött ki a száján. Légiesen, egyenesen mozgott, akár egy régi balett táncos, akit kötelek segítenek abban, hogy úgy tűnjön, mintha repülne.
Miután kiszálltunk az autóból, egy épületet pillantottam meg. Halványsárga falairól már a repedezett, töredezett festékréteg foltokban hiányzott, ablakain rács volt. Nem mondom, hogy nem volt azonnal hányingerem, ahogy belegondoltam, miket tudna itt velem csinálni, ha megkíméli az életemet akkor is szörnyű. Azonnal lefutott a fejemben az összes másodperc, amit az elmúlt két hétben megéltem, amióta utoljára láttuk egymást, hogy megtaláljam az emlékeim között azt a pillanatot, amikor talán rosszat tettem és ezért büntetés vagy halál jár. Nem tudtam ilyenről, de ilyen helyzetben az ember még azt is veszélyesnek találja, amikor kidobott egy fél szelet kenyeret a kukába, ki tudja, hogy nem azért kapja e azt, amit kapni fog.
De előzetes várakozásaimmal szemben, ahogy beléptünk az épületbe, mindenki köszöntött minket. HwanGi egy szimpla, fölényes bólintással lerendezte az összes ott tartózkodót, ami eléggé tiszteletteljes és érthető volt a hierarchia szempontjából. Követtem a példáját és én is egy biccentéssel köszöntem. Már megtanultam, hogy az egyedüli személyek, akiknek tényleg tiszteletemet kell mutatnom és rendesen meghajolnom, azok Jungkook szülei. Átsétáltunk egy hallon, aztán ki ismét a szabadba.
Lőtérre hozott. Egyből elgondolkodtam rajta, hogy én lövök vagy engem lőnek? A körbekerített tisztáson hat pakk volt elkülönítve, mindegyik egy kis asztalkával rendelkezett és egy fa állvány határolta el a mellette lévőtől. Minden kis helyiséghez tartozott egy-egy céltábla vagy gumibábú, ki mire lőtt. A nő adott nekem egy fülhallgatót, aztán beállított az egyik asztalhoz.
Gyorsan, de mégis türelmesen elmondta a fegyverhasználat alapjait, aztán már bele is kezdett. Először fogta a kezemet, hogy megmutassa a tartást, és hogy megszoktassa velem azt az erőt, amivel tartanom kell a pisztolyt, hogy tényleg oda találjon a golyó, ahová én azt akartam. Egy jó háromnegyed óra után már szabadon kellett csinálnom, de ott állt mögöttem és instrukciókat adott, hogy minél jobb legyek. Igyekeztem kihozni magamból a legjobbat, nem akartam sem csalódást okozni, sem leégetni magamat a hölgy előtt, aki a fele annak a kettő személynek, akik konkrétan az életemért felelnek. Ha nem bizonyítom be neki, hogy elég vagyok a fia mellé, akkor meghalok. Ilyen egyszerű a történet.
