A maffia karjaiban (BTS-JK)

65.

Kinyílt az ajtó, de senki nem jött be. Egy tálca csúszott be a földön, fémes, idegesítő hangot hallatva, miközben végigszánkózott az érdes betonpadlón. Összeszűkítettem a szemem, ahogy a hang elért a fülemhez.

- Egyél! - Hallatszódott egy férfihang az ajtón kívülről, majd bezáródott a hangos vasajtó.

Értetlenül pislogtam az ajtóra, aztán a tálcára. Nyeltem egy hatalmasat és elfogott a hányinger. Két napja már talán, hogy egy falatot sem ettem, és most, hogy itt van előttem, egyszerűen képtelen vagyok rá. A gyomrom szabályosan tiltakozott és szúrni kezdett, a következő pillanatban viszont egy hangos korgással adta a tudtomra, hogy igenis ideje lenne már bekapni valamit, ha nem akarok éhen halni. Bár ki tudja? Eddig sem zavart, hogy nem ettem, talán egyszerűbb lenne, ha ott hagynám és megvárnám amíg a testem szépen kimerül a tartalékaiból, lassan mindenemet felemészti, aztán pedig már nem kellene semmivel sem... nem! Te vadbarom, JaeHwa! És mi lesz Jungkook-kal? Jézusom, te önmarcangoló gyökér! Te mazochista, csapnivaló enyvedék! Na jó, együnk!

Közelebb csúsztam a tálcához, hogy megnézzem, mi van rajta. Egy mélyebb tálkában valami levesszerű dolog volt, talán húsos, zöldséges tésztaleves, aminek a negyede a tálcán landolt a becsúsztatás miatt, sárgás folyadékban úsztatva ezzel a műanyag kanalat és a pálcikákat is, valamint a most már használhatatlan szalvétát. Elhúztam a számat és átnéztem a kisebb tálkára. Nem lehetett nagyobb, mint a tenyerem és valami sült izé volt rajta. Talán marhahús lehetett, mellette pedig nagylelkűen egy egész rizsgombóc tanyázott. Vagy megéhezett valaki útközben, miközben hozta nekem, vagy vigyáznak az alakomra... oh, hát itt a rizs! A tálcán, levesben úszva. Hurrá.

A gyomrom ismételten egy hatalmasat kordult. Engedtem a kísértésnek és megköszöntem magamban, hogy ehető és normális ételt kaptam.

- Köszönöm! - Kiáltottam az ajtó felé, mert bár nem voltam éppen fényes helyzetben, a modoromat nem veszítettem el.

*Jungkook POV*

- Köszönöm! - Hangzott fel a rekedtes, halk hang a felvételen.

Elmosolyodtam, ahogy meghallottam. Hihetetlen, hogy még itt is tisztelettudó. Boldoga figyeltem, ahogy nekikezd a levesnek és először gyanakodva nyalt bele a kanalába, aztán egyre nagyobb és bátrabb falatokat evett. Már aggódtam érte, hogy nem evett, hiszen az még jobban legyengítette az immunrendszerét és az állóképességét. Nem, mintha ez lett volna a legnagyobb baja, de tartsuk egészségesen szívem hölgyét... legalább ezzel, ha már járni nem fog tudni.

------

Egy sikítás. Erre eszméltem fel. A kávét az asztalon hagytam és visszafutottam a gép elé. Levágtam magam a székbe és próbáltam kivenni a félhomályos felvételből a történéseket.

- Ne, apa, ugye nem? - Szörnyülködtem, amikor eszembe jutott az egyik legutolsó módszere... legalább mindjárt vége.

*JaeHwa POV*

Felsikoltottam, aztán hol tágra nyílt szájjal vergődtem, de hang nem jött ki rajta, hol összeszorított fogakkal lihegtem, nyál köpködve, hangosakat morogva. Körmeim a redős betonpadlót karmolászták, hogy attól féltem, rögtön lepattannak az ujjaimról. A csípőmre érkező szúró fájdalom elviselhetetlen volt. Csípett, aztán ismét szúrt, mintha ezer meg ezer tűvel próbálnának megvarrni engem. A pattanó szikrák hangjai úgy csengtek a fülemben, mintha csak egy szép, téli estén ülnék egy főtéren és hallgatnám a gyerekek kezében lassan elhaló, apró tűzijátékokat. De ez kibaszottul fájt.

Jeon apja egy aprócska, felhevített fémpálcával nyüstölte a lefogott derekam . Nem tudtam, hogy csak oda-odaérinti vagy folyamatosan rajtam tartja a kurva forró izét, de csak akkor éreztem fájdalmat, amikor a pálca szerű eszköz hangos pattanásokkal jelezte a hevülését három vagy négy másodpercenként. Szorítottam és feszítettem az izmaimat, hogy minél kevesebben kapálózzak, mert rájöttem, hogy ha mozgok, jobban belenyomódik a bőrömbe az a szar. A másodpercek hosszú perceknek tűntek, a percek pedig óráknak. Nem tudom, meddig bírhattam ki ezt, de az utolsó dolog, amire emlékszem, a hatalmas fájdalom, amitől ismét elájultam.

-------

*Jungkook POV*

- Mi a fasz volt ez? - Ordítottam rá apámra, amikor sokára megjelent az irodában.

- Tetoválás - Válaszolt egyszerűen, egy féloldalas mosoly kíséretében.

Puffogtam és összeszorított állkapoccsal néztem rá. Ő csak szimplán elsétált mellettem, mintha az időjárásról beszélgettünk volna és a hőn szeretett Whiskey-s üvegcséhez lépett. Teljes nyugalommal töltött a poharába és kortyolt belőle egy jókorát, a pohárban maradt löttyöt pedig megbillegtette és tanulmányozni kezdte, mintha értene hozzá.

- Te is túlestél ezen, fiam - Vont vállat. - Ne csinálj belőle nagy ügyet.

- De én tegnap egy normális tetoválószalonban kaptam meg a jelet! - Kezdtem el nyugodtan, de aztán csak ordításra sikeredett a vége. - Nem egy kibaszott forrasztópákával, bassza meg! - Torkom szakadtából üvöltöttem ki az idegességet magamból. - És ha elfertőződik? Ha olyan sérülést okoztál neki, ami gyógyíthatatlan? Ha? Apa, a kurva életbe!

Kezeimet a hajamba vezettem és szabályosan megtéptem a tincseimet. Idegesen körbefordultam a saját tengelyem körül és aztán a gép előtt lévő széket elkaptam és levágtam a földre, hogy levezessem a dühömet. A szék egyik lába kitört és hangos reccsenéssel adta meg magát, aztán átrepült a szoba másik sarkába. Végszóként még belerúgtam az egyben maradt ülőalkalmatosságba, ami a kitört láb után repült és egy nyekkenéssel ért földet.

- Semmi baja - Szólalt meg apám halálos nyugalommal.

Felé fordultam és a nyugalmától én még idegesebb lettem. Hogy tud így beszélni, amikor konkrétan most billogozta meg a menyasszonyomat, mint egy rohadt tehenet?

- Erős lány, nem lesz semmi baja - Mondta tovább. - Ezért mertem így csinálni. Ezzel most kiváltott még két verést.

- Kiváltott? Kiváltott? - Felnevettem idegbeteg módjára. - Baszd meg!

Válaszul egy jobb egyenest kaptam a bal arcomra. Elvesztettem az egyensúlyomat és a mellettem lévő asztalban tudtam csak megtámaszkodni. Szigorú szemekkel néztem fel apámra, aztán visszaegyenesedtem. A kezemet az ütés helyére vittem és végighúztam rajta az ujjaimat. Vért húztam le az ajkaimról, amit tökéletesen ért apám csontos keze.

- Vigyázz a szádra, édes fiam! - Figyelmeztetett megtartott nyugalommal. - Már csak egy valami van hátra és a tiéd lehet. Megmondtam, erős lány és hidd el, nem igazán dicsérgetek senkit. Legyél büszke rá és hagyd, hogy végezzem a dolgomat.

Azzal fogta magát és a sárga alkoholt és elhagyta a szobát. Idegesen fújtattam és hörögtem. Már csak egy valami van hátra és az enyém. Csak add, hogy túlélje és ne utánjon, amikor kikerül onnan!