Én csak utazni akartam, megnézni ezt a csodálatos országot és tanulni a nyelvet. Minden olyan jól indult, a szüleim kifizették a repülőjegyemet, a szállást és még egy helyi idegenvezetőt is, aki tíz napig kísérgetett.
És mi lett belőle? Félelem és r...
Mintha kitörölték volna belőlem a félelmet. Bár tudtam, hogy bármi megtörténhet, akár meg is halhatok az egyik másodpercről a másikra. Beszélgetek, élvezem az eljegyzésünket, ami talán az elmúlt évek legnagyobb bulitémája- bár nem tudhattam, mi történt, mielőtt bekerültem a körbe-, aztán már csak sötétséget látok, fájdalmat érzek és meghalok. Ennyi. De nem érdekelt. Valahogy azok után, hogy megöltem nem egy embert, megvertek, kínoztak, majdnem éheztettek, leharcoltam a köröket a nőkkel, akik betörtek a házunkba, hogy megöljenek, aztán ezzel Jungkook kegyeibe férkőzzenek, valahogy nem érdekelt az egész. Úgy voltam vele, hogy ha történik valami, vagy megvédem magam, hiszen megtanultam, hogyan is kell, vagy Jungkook véd meg. Másik lehetőségen nem gondolkoztam, főleg úgy, hogy a vőlegényem nem tervezett elmozdulni mellőlem egy tapodtat sem. A rajongói meg valószínűleg nem akarják őt sem bántani, sem megalázkodni előtte egy ilyen kísérlettel, vagyis békén hagynak.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A ruhám egyszerű volt, de nagyon csinos. Nem kihívó, de nem is egy ártatlan darab. Akárki is vette nekem a ruhákat ezekre az eseményekre, el kellett, hogy ismerjem, csípem az ízlését és eltalálta az enyémet is. Bár kezdetben, amikor még először kellett ezeket a rövid ruhákat felvennem, feszélyezett és kimondottan ribancosnak találtam a szerelést is és benne magamat is a magamra kent sminkkel. De ahogy telt az idő, egyre többet kellett viselnem ezeket a szoknyákat és megtetszettem magamnak benne. Azt is szerettem, ahogy Jungkook néz rám ilyenkor. Sosem viseltem sminket, csak ha rendezvényekre vagy összejövetelekre kellett mennünk és azt mondta, hogy úgy van vele, hogy minden nap szépnek talál, de ha sminkkel, ilyen ruhákban és a fellengzős, jeges tekintettemmel lát, amivel kérdés nélkül játszadozom vele, akkor egyszerűen nem tud betelni a látvánnyal. Én pedig igazán kedveltem a gondolatot, hogy minden pillanatban csábítom és a szemeit ragasztóként tartja rajtam, mintha sosem akarnának elválni tőlem.
A hosszú, sötét hajamat, miután megmostam és egy fésűvel simára gyilkoltam, még vizesen becsavargattam az ujjaimmal és így lágy, alig látható fürtöket varázsoltam magamnak, ami természetesen hatott, mégis elegánsan tartotta össze a loboncomat. A bal vállamon előre söpörtem a hajzuhatagomat. Smink gyanánt a fekete ruhához egy fekete maszkarát kreáltam szemhéjpúderrel és egy vékony tusvonallal, ami még jobban kiemelte a barna, kissé húzott szemeimet. Mindig is imádtam, hogy a félvérem miatt nem teljesen olyan a szemem, mint egy átlagos, koreai lánynak, de nem is annyira kerek vagy mandula, mint egy európai vagy amerikai nőnek. Sokan nem szerették a környezetemben gyerek koromban a másságot. Volt egy osztálytársam, még általános iskolában, akinek az édesapja színes bőrű, édesanyja fehér volt, ő pedig nem akart kicsit ez és kicsit az lenni, ezért minden reggel egy vastag alapozóréteggel tüntette el a barnább arcbőrét, hogy fehérré varázsolja magát. Vele ellentétben én büszke voltam arra, aki vagyok és, hogy mind a két kultúrából kaptam egy szeletet.
----------
Nemtörődöm, felszínes arccal léptünk be a hatalmas ház előcsarnokába. Jeon főnök egy másik villájában tartotta a bulit, mert ugye mindenkinek tudnia kellett, hogy neki több is van és nagy. Az biztos, hogy hatalmas volt és gyönyörű is. Fehérre mázolt falait kortárs festmények díszítették, amikről nem lehetett eldönteni, hogy igaziak e vagy hamisítványok- bár a férfi mindent megengedhetett, szóval kitalálhattam-, a plafonról hatalmas, kristály szerű csillárok lógtak a mélybe, hogy ezüstös csillogással borítsák be a márványozott padlót. A hallban nem volt sok minden, csupán rengeteg ember és két oldalon felállított saját bárpult, ahol rendes munkahely szerűen szolgáltak fel a pultosok és a pincérek. Néhány, elegánsan öltözött férfi és nő járkált körbe tálcákkal, hogy pezsgővel és kicsit szendvicsekkel és tengeri gyümölcsfalatkákkal kínálják a népet.
Ujjaimat szorosan Jungkook-éra fontam és így sétáltunk beljebb, miközben fogadtuk a köszönéseket és a gratulációkat. Ezeket egy-egy biccentéssel vagy kisebb hajolással viszonoztuk és köszöntük meg.
- Megjöttetek - Állapította meg Jungkook apja, amint odaértünk elé.
Mind a ketten egy mélyebb meghajlással üdvözöltük, amit ő is viszonzott. Fehér inget és fekete öltönyt viselt, mint a legtöbb férfi, mégis kitűnt a tömegből a pozíciója miatt. Arca, viselkedése és kisugárzása, csakúgy, mint a fiának könnyen érezhető volt és akár méterekkel előbb tudta az ember, hogy hogyan viselkedjen.
- Kilenckor bejelentjük az eljegyzéseteket - Közölte.
Biccentettünk, hogy megértettük. Ő is bólintott egyet, aztán hátat fordított és elsétált. Felnéztem a falon függeszkedő hatalmas, üvegórára, ami 20:46-ot mutatott. Negyed órám van békésen élni. A vendégek nagy része nem tudta, hogy mi ennek a partinak a fő témája, csak eljöttek, mint minden rendezvényre, amit Jeon nagyfőnök tartott és szervezett. Biztos voltam benne, hogy tizennégy perc múlva egy rakás, dühöngő nő-és kislány- célpontja leszek. De őszintén? Leszartam.
*Jungkook POV*
Aggódtam egy kicsit, hogy mi fog történni. Ha apám bejelenti az eljegyzésünket, JaeHwa még nagyobb kereszttüzébe kerül az elvetemült nőszemélyeknek, akiknek bejövök. Utáltam ezt. Amikor fiatalabb voltam, kihasználtam a pozícióm adta lehetőségeket és gond nélkül fogadtam az összes hölgyet, akik szemet vetettek rám. De mostanra mást nem akarok az ágyamba, csak a mellettem álló nőt. És ezt meg kellene, hogy értsék. Sajnos tudtam, hogy csak akkor fognak csillapodni, ha már hivatalosan is a feleségem lett és eltelt egy kis idő, hogy megszokják a helyzetet.
JaeHwa teljes nyugalommal sétált mellettem, erős arccal. Fekete szemei keményen néztek egy-egy szempárra, akik kéjesen pislogtak felénk. Mosolyogni akartam, akárhányszor láttam az arcán a kifejezést, hogy "ő az enyém, ribanc!". Imádtam, hogy ennyire féltékeny olyan nőkre, akiket senkinek nem ajánlanék, nemhogy magamnak. Én sem tétlenkedtem, amikor arról volt szó, hogy egy sötét pillantással legyilkoljak valakit, aki úgy nézett a lány után, mint aki menten felfalná. Pofátlanság, ráadásul úgy, hogy itt vagyok mellette és félreérthetetlenül összekulcsoltuk az ujjainkat és egymáshoz simulva sétáltunk körbe.
Meg-megálltunk egy festménynél, miközben a pezsgőt iszogattuk. Csendben figyeltük az alkotásokat.
- Otthon nekem is volt egy hasonló - Mondta JaeHwa halkan, miközben az egyik képre bökött.
Odavezettem a tekintetemet és megálltunk előtte. Semmit nem ábrázolt- és mégis mindent. A színes, absztrakt, vonalakból álló kép olyan volt, mintha egy gyerek csinálta volna, mégis annyira kifinomult és összeszedett. Szerettem a művészetet és főleg azokat az alkotásokat, ahol én dönthettem el, hogy mit akarok belelátni és nem egy kész, mesterkélt izét tettek elém.
- Még anyától kaptam a tizennegyedik szülinapomra - Folytatta. - Akkor iratkoztam be a festő tanfolyamra.
- Tudsz festeni? - Néztem le rá.
Felnézett rám és egy gyors mosoly suhant át az arcán.
- Dehogy tudok - Sóhajtott drámaian.
Én is elmosolyodtam halványan a vicces emléken. Egyik kezemet levezettem a derekára és közelebb húztam magamhoz.
- Nem hiányoznak? - Kérdeztem, a fülébe morogva.
- Hmm? - Fordult felém.
- A szüleid - Magyaráztam. - Nem hiányoznak?
A lány visszafordult a festmény felé és halványan, alig láthatóan elmosolyodott. Szemmel láthatóan zötyögtek a fejében az emlékek a szüleiről, miközben azt a képet bámulta.
- De - Válaszolt, aztán ismét felém fordult. - De nem fogom feladni mindezt azért, hogy haza menjek.
Erős kijelentése egyszerre melengette meg a szívemet és törte össze a tudat, hogy nem teljes az élete. Igyekszem megadni neki mindent, de egy valamit nem tudok pótolni, és az a szülők hiánya.
- Köszönöm, hogy velem maradsz - Néztem mélyen a szemébe.
Lassan lehunyta a szemét és egy melegebb, csillogóbb szempárral találkoztam, amikor ismét felemelte a tekintett rám.
- Nincs mit köszönni - Jelentette ki lágy hangon. - Nekem kellene megköszönnöm, hogy velem vagy.
Lehajoltam és egy gyors csókot nyomtam a szájára. Telt, bordó ajkai puhán nyomódtak az én számnak egy másodpercre, de aztán elváltunk. Mind a ketten tudtuk, hogy nem előnyös ezt ilyen helyen csinálni, ráadásul mind a ketten utáltuk a nyilvános intimitást. Mégsem tudtam kihagyni ezt az apró puszit.
