A maffia karjaiban (BTS-JK)

20

Reggel hangos káromkodásra ébredtem. Kipattantak a szemeim és rendezetlenül vettem a levegőt, amiért hirtelen keltem fel. Beletelt pár másodpercbe, amíg ki tudtam venni Jungkook hangos szavait, amik a földszintről szűrődtek a szobába a zárt ajtón keresztül.

- Azt hiszed, ennyivel elintézted? - Hangja visszafogottabbá vált. Mindig is utáltam ezt, pedig én is ezt csináltam. Tudtam, hogy ha kiabálok, azzal nem érek el semmit, ezért én is csak halkan, mosolyogva "veszekedtem", hogy a velem kikezdő embert megegye a fene. Nem mellesleg sokkal ijesztőbb és kiszámíthatatlanabb volt így az ember. - Egy sajnálom?

Hangja még alig hallhatóan is gúnyosan csengett.

Megdörzsöltem a szememet, hogy az álmok maradékát kiűzzem belőlük, aztán lerúgtam magamról a már amúgy is gyűrött takarót. A hirtelen levegő, ahogy a bőrömhöz ért, libabőröket eredményezett, de aztán olyan gyorsan melegedett fel a bőröm, mintha tüzet gyújtottak volna a szobában. Bár a sötétítő függöny el volt húzva, az ablakon át így is beszűrődött annyi napfény, hogy a reggeli órák ellenére is szinte hőséget varázsolt a zárt térbe.

A szekrényből kivettem egy egyszerű, sötét ujjatlant és egy rövidnadrágot és a fürdő felé indultam. Ahogy kinyitottam a szoba ajtaját, a hangok úgy erősödtek fel, hogy egy másodpercre összehúztam magam, mintha csak velem kiabálnának. Hangtalanul és észrevétlenül-nem, mintha a szolid beszélgetés miatt hallani lehetett volna bármit is- a folyosó végére sétáltam. Magamra zártam az ajtót, ami ismét tompított az ordítozáson egy kicsit, habár Jungkook hangja visszafogott és halk lett, tisztán kivehető volt a harag és az indulat.

Sietve elvégeztem a reggeli teendőimet, aztán felöltöztem és meggyapáltam a hosszú tincseimet, amíg a bozontos, kócos boglyából elfogadható hajkoronát varázsoltam magamnak. A csap szélén támaszkodva néztem a tükörképemet, mintha bármi esélye is lett volna annak, hogy válaszol a magamban feltett kérdésre, miszerint le merjek e menni a mérges Jungkook és ki tudja ki vagy kik körébe. Sóhajtozva néztem a saját szemembe, hogy eldöntsem, mit tegyek. Végül arra jutottam, hogy nem szeretnék belefolyni, bármennyire is ezt kellene csinálnom-vagy nem tudom egyenlőre- Jungkook mellett, nem tudom, miről van szó és mit tegyek, szóval csak maradok a helyemen. Hogy elüssem az időt, elkezdtem befonni a hajamat. Egyszerű fonást, szálkát, különböző csavaros és tekert mintákkal gazdagítottam és mindig újra kezdtem a fejem tetejétől a hajam közepéig, hogy egyrészt megtaláljam a megfelelő stílust és jól sikerüljön, másrészt, hogy időt nyerjek. Végül, amikor már hosszú szünetet hallottam és a kezem is elfáradt a folytonos felfelé tartástól és formázástól, végig fontam a mintát a hajamon, meglazítottam a szálakat és megigazítottam egy kócos stílussá és kimerészkedtem a fürdőből.

Lassan lesétáltam a puha szőnyegen és mielőtt az utolsó fokról leléptem volna, a biztonság kedvéért körbenéztem, nehogy váratlan vendégbe fussak. Mikor csend volt és senkit sem láttam, leléptem a folyosóra és a konyhába sétáltam. A pár méteren nem mulasztottam el folyamatosan jobbra-balra forgatni a fejemet, hogy az elmúlt hangok forrását keressem. Senkit nem találtam és ami több, egy halk hangot sem hallottam. Megvontam a vállamat és a pulthoz lépkedtem. Kivettem egy bögrét a szekrényből és a bejárónőre hallgatva inkább zöldtea készítésébe fogtam, mint kávééba, hogy egészségesen induljon a reggel. Legutóbb is éreztem, hogy a tea íze majdnem ugyanolyan hatással van rám, mint a kávé, hacsak nem jobban felélénkülök tőle. Bár a nagy kert, a friss levegő és a medence is frissítőleg hat minden egyes porcikámra. A medence... Lehunytam a szememet és vettem egy mély levegőt, ahogy eszembe jutott a nap, amikor Jungkook-kal a medencében múlattuk az időt. Az a tökéletes test, az erős karok, a kisfiús mosolya, amit ki sem nézne belőle az ember, a gyönyörű, fekete haja, amin csillogott a Nap fénye, aztán az az észveszejtő kinézet, amikor a víz alól feljött és a haja vizesen tapadt a homlokára és megengedte, hogy kisöpörjem onnan. Lassan emeltem a kezeimet a homlokához, mintha attól féltem volna, bántani fog, ha hozzá érek. Nem tehettem róla, sosem érintettem meg még férfit, még a kezén vagy a homlokán sem, nemhogy... fura három évnyi folytonos szexrabszolgaság után, de nem én voltam, aki fogdosott, csak aki tétlenül szenvedett, mint egy darab baba. Ahogy megláttam az arcot, amit nem fedett a selymes haj, még férfiasabb és lehengerlőbb kinézettel álltam szemben. Nem elég, hogy tűzött a Nap, még inkább izzadni kezdtem csak attól, hogy ott állt velem szemben és a szemembe nézett. Hirtelen a hideg víz is forrónak tűnt a testem körül. De amit a legjobban furcsálltam, hogy akármennyire is volt forró a hangulat és játszottuk a játékunkat, amiben még mindig nem tudtam nyerni, egy-egy érintésnél több, amit a derekamon vagy a karomon éreztem, nem történt több. Nem, mintha rossz útszéli nőként csak erre vágynék, de mégis sértette a női egomat, hogy nem kívánt meg annyira, nem tart elég csinosnak ahhoz, hogy egy ölelést is kapjak, a csókról meg álmodni sem mertem. Az igazság az, hogy fogalmam sem volt, ki is vagyok neki. Persze tudtam, hogy az övé vagyok, hogy mellette kell, hogy maradjak, vele kellett, hogy lakjak, a társa voltam....de a barátnője, a lelki társa, egyszerű nője, akit majd ha egyszer, talán megkíván, akkor használni fogja... vagy micsoda? Nem mertem rákérdezni, nem éreztem magam olyan helyzetben, hogy faggassam vagy ráakaszkodjak a hülyeségeimmel.