A maffia karjaiban (BTS-JK)

21

Csak olvastunk. Egész nap semmi mást nem csináltunk, csak csendben ültünk a tágas könyvtárban és egy-egy narancslével a kezünkben olvastuk a saját, kiválasztott könyveinket. Nyugalmas volt, amit nem bántam. A reggeli ölelés óta folyamatosan kattogott az agyam és bár lapoztam, nem tudtam volna megmondani, mi volt az utolsó...talán tíz oldalon. Sőt, azt sem tudtam volna megmondani, hogy mit olvastam egyáltalán. Átfutottam a szavakat és a mondatokat, a szemem átsiklott az oldalakon és jó, ha pár szót felfogtam pár sor alatt. Amikor a tekintetem végigpásztázta az oldalt, váltottam és lapoztam, de nem tudtam, mit olvastam.

Jungkook a kanapén ült, előrehajolva a könyökén támaszkodott és úgy tartotta a könyvet hol a térdén, hol a kezében, hol letette az asztalra és előrébb csúszva a kanapén olvasott egy pár sort. Ha jól láttam, valami történelmi regényt kezdett el és alig pár pillanat múlva teljesen elmerült benne. Áhítattal olvasott, szemei oda-vissza szaladtak a hosszú sorokon. Arca rezzenéstelen volt, még talán levegőt is elfelejtett néha venni. Csak akkor mozgott, amikor a fejét fel-le fordította, hogy kényelmesebben tudja kezdeni és befejezni az oldalt, vagy amikor pozíciót váltott, mert elfáradt a keze a vaskos könyv tartásában.

Békés volt. A reggeli, ideges Jungkook eltűnt és teljesen lenyugodott. Amikor megölelt, ledermedtem, hiszen nem számítottam rá, hogy azt teszi majd, de megindító volt. Évek óta nem volt ilyenben részem, csak erőszakot és fájdalmat kaptam cserébe mindenért, amit tettem. Egy ölelés olyan távoli álomnak tűnt, mint talán egy analfabéta embernek egy neves iskola diplomája. Percekig álltunk úgy a konyhában, hogy teljes testét az enyémhez érintette és így érezhettem a meleget, amit árasztott magából, a keménységet, amit kidolgozott izmai nyújtottak és a rezgést, amit a hirtelen közelségétől éreztem. Talán a régen látott könnyeim is megindultak felfelé a kedves gesztustól, ami egy normális életre emlékeztetett abban a pillanatban. Mintha semmi sem történt volna, normális családban nőttem volna fel, sokat csalódtam volna a fiúkban és a barátokban, mire végre megtaláltam azt a személyt, akivel összeköltöztem és bensőséges kapcsolatot alakíthattam ki. A különbség csak annyi volt, hogy három éve elszakítottak a családomtól, bezárva tartottak, nem lehettek fiúim, de mi több, az utcát sem láttam, csupán kétszer a kicsit több, mint két és fél év alatt, nem volt lehetőségem barátokat szerezni, fiúzni, csalódni, szakítani, megkapni a gyomorbizsergető első csókomat, megbánni az első együttlétemet egy olyan fiúval, akivel később szakítottam, pedig örökké együtt lehettünk volna, nem volt esélyem tanácsot kérni a szüleimtől, nem kaptam lehetőséget, hogy leszidjanak, amiért meggondolatlanul szexeltem és nem szégyellhettem magam, amiért az eszemet vesztve engedelmeskedtem egy férfi akaratának, lehetett az nekem akármilyen rossz is. Cserébe normálisnak véltem az erőszakot, a fájdalmat, az eszetlen hajbókolást és engedelmességet, a rengeteg bocsánatkérést, a veréseket, elhittem, hogy nem vagyok elég jó, elhittem, hogy ennek így kellett történnie és elhittem, hogy ez nekem úgy lesz jó...

*Jungkook POV*

Magamban jókat mulatva olvastam a könyvet, ami a II. Világháború utáni igaz történeteket meséli el. Felnéztem a kanapén ülő lányra. Vékony lábait felhúzta maga elé és a térdére tette az állát, a vékonyka könyvet pedig a lábai előtt tartva figyelte a kissé már megsárgult lapokat. 'Jó lehetek neked?' Írta a könyv címe. Már vagy tízszer elolvastam én is a vékonyka novellát, ami egy régi időkben játszódó sztori, ahol egy elszegényedett nemes lányába beleszeret az akkori király, de a lány nem tartja magát elég jónak hozzá, még ha viszont is szereti őt. Giccses, elcsépelt sztori, de nagyon jó. Debbora lapozott, de tisztán látszott a szemén, hogy teljesen máshol jár. Barna íriszei alig mozogtak, szinte csak bambult a fekete-fehér papírra, időnként lejjebb sütve a szemét, ahogy négy-öt sort lejjebb csúszott a tekintete. Arca közönyös volt, semmit nem mutatott, valószínűleg eléggé elmerült a gondolataiban. Még az sem zavarta meg, amikor a befont hajából kicsúszott egy tincs és az arca elé lógott, megakadályozva ezzel az olvasást, már ha tényleg olvasott volna. A reggeli bensőséges hangulat után, amit nem szerettem volna megszakítani, mert a lány közelsége, a teste a karjaimban, az orromba szökött barackos tusfürdő illata és az apró kezei az én karjaimon olyan idilli pillanatot nyújtottak nekem, amit életemben nem gondoltam volna, hogy nekem megadatik, csak felajánlottam, hogy mivel nincsen dolgom előre láthatóan, eljönnék a könyvtárba, jöjjön ő is, ha unatkozik. Vagy menjen úszni, hiszen nagyon meleg volt-bár a múltkori incidens után a testőreimmel, akiket azóta mondjuk, hogy rábeszéltem, hogy ejnye-bejnye, ne legyen több ilyen, nem szívesen engedtem őt kevés ruhában a kertbe, ha nem voltam vele. Alig váltottunk két-három mondatot, amíg átértünk ebbe az épületbe, aztán szótlanul kezdtük böngészni a könyvek sokaságát. Némán helyet foglaltunk és belemerültünk a lapokba. Szerettem olvasni, kikapcsolhattam és elvonulhattam attól a sok baromtól, akik miatt a vérnyomásom az egekbe szökött, pedig elég higgadt embernek tartottam magam. Órákat is képes voltam eltölteni csendben, egy-egy könyv társaságában. Örültem, hogy Debbora is szeretett időzni az olvasmányok társaságában.