A maffia karjaiban (BTS-JK)

71.

*Jungkook POV*

Újabb kiabálás, nyögdécselés és vergődés. Három napja játsszuk ezt. JaeHwa, bár a teste fáradt és az elmúlt három napot kisebb kaja és mosdószünetekkel megszakítva végigaludta, az elméje mégsem tud nyugton maradni és rémálmokkal gyötri a lányt. Az első éjszaka mellette maradtam, hátha jobb lesz, aztán végül a saját szobáinkban, külön hajtottuk álomra a fejünket, mert úgy gondoltam, hogy ha egyedül van, jobban ki tudja magát pihenni. De tévedtem. Én is nagyon fáradt voltam már, hiszen minden egyes alkalommal felébredtem és siettem, hogy megnézzem őt, megnyugtassam vagy esetleg felkeltsem őt a rémes álmaiból.

Benyitottam hozzá és láttam, ahogy ide-oda dobálja a fejét, miközben úgy szorítja a takarót, mintha félne, hogy valaki elveszi tőle. Halk nyögések és erős szuszogás zengte be a szobáját.

- Édes istenem - Leheltem, miközben felé lépkedtem.

Leültem az ágya szélére és mellé támaszkodtam. Az arcát simogatva keltegettem, miközben halkan szólongattam. Gyönyörű arcát fájdalmas grimasz torzította, miközben egy halk 'ne' csúszott ki a száján. A hosszú haja szétterült mellette és körülötte a párnán és egyre nagyobb gombócba tömörült, ahogy a lány vergődött. 

- Jagiya! - Szólítottam meg teljes hangerővel, mire kipattantak a szemei.

Ijedten nézett fel rám, tágra nyílt szemekkel. Légzése nehéz és rendszertelen volt, mint egy kiadós edzés után. Apró kezeivel beletúrt a hajába, hogy a homlokára tapadt, izzadt hajszálaktól megszabadítsa magát és egy kis levegőt engedjen a meleg bőréhez. Másik kezével elkapta az én csuklómat, amelyikkel éppen az arcát simogattam és megszorította, mintha meg akarna róla bizonyosodni, hogy tényleg én vagyok e az.

- Nyugalom, Jagi - Suttogtam egy halvány, nyugtató mosollyal, bár a félhomály miatt kétlem, hogy látta volna. 

- J-jungkook - Motyogta a nevemet.

- Hmm - Bólintottam. - Minden rendben van, csak rosszat álmodtál.

Óvatosan bólintott egyet, de még mindig szorította a kezemet. Talán félt, hogy ha elenged, akkor visszacsöppen az álmába, amiből épp most szakítottam ki.

- Azt álmodtam, hogy le kellett, hogy lőjelek - Suttogta.

Keserűen elmosolyodtam. Nekem is gyakran voltak ilyen álmaim, amikor gyerekként először lőttem meg valakit, az apám utasítására. Utána olyan álmok gyötörtek, ahol anyámat kellett megölnöm apám szavára. Ismertem az érzést, csak egy különbség volt. Én ebben nőttem fel és nekem ez természetes volt. Ezek az álmok nekem olyanok voltak, mint a kisiskolás lányoknál a réten rohangászó egyszarvúak vagy kisfiúknál az autók. Nekem a legrosszabb álmaim is igaziak voltak, nem csupán fikciók. Én öltem embert, olyan is, akit a barátomnak hittem, átéltem majdnem ugyanazt, amit most JaeHwa és amiről ő álmodik, én azt már nem egyszer átéltem és megtettem.

- Élek - Mosolyogtam rá.

Ismét csak bólintott egyet. Kezét felemelte és a nyakamba akasztotta. Aprót húzott, mire én lehajoltam hozzá, hogy eleget tegyek a néma kérésnek. Fejemet a nyakába fúrtam és megöleltem annyira, amennyire az ágy engedte, hogy a háta alá nyúljak. Hagytam, hogy a lány olyan erősen szorítson, amennyire csak tud a fáradtságtól, mert tudtam, hogy így tényleg elhiszi, hogy ott vagyok és nem lőtt le. Beszívtam a régen érzett friss barackillatot, amit a kedvenc tusfürdője adott neki. Hiányzott már, hogy ilyen apró és hétköznapi dolgok csaljanak mosolyt az arcomra. 

Aprócska ujjai lassan oda-vissza szántották a hajamat, ami nagyon jól esett. Nyugtatólag hatott rám és isteni érzés volt megint ott lenni vele. Ott el tudtam volna aludni, őt ölelve, arcomat a nyakába fúrva tartva, érezni a teste melegét, az illatát, minden porcikáját.