A maffia karjaiban (BTS-JK)

61.

Rettenetes fejfájásra ébredtem. Rögtön eszembe jutott az az emlék, amikor még Myung rabolt el a piacról. Ugyanúgy leütöttek és később erre a fejsajgásra keltem fel abban a koszos, poros szobában, ahol az elkövetkezendő két és fél évet töltöttem.

Kipattantak a szemeim és riadtan néztem körbe a szobában. Félhomály volt és rettenetesen hideg. Még mindig az aznap...vagy tegnap? Hány napja lehetek itt? Vagy csak órák teltek el? Szóval még mindig az a rövidnadrág és ujjatlan volt rajtam, amit akkor viseltem, amikor leütöttek. Egy pincében lehettem, mert ahogy körbenéztem, csupán egyetlen egy vékony ablakot pillantottam meg, ami jóval magasabban lehetett, mint amilyen magas én voltam. A falak szürkék és kopottak voltak, bár száraz volt, nyirkos és dohos érzet fogott el rögtön. És mint mondtam már, eléggé hűvös volt. Felemeltem a kezem és megsimogattam a fejem hátsó részét, ahová az ütést kaptam. Grimaszolva masszíroztam a pontot, ami még mindig sajgott és szédültem tőle. Viszont meglepett, hogy nem vagyok em lekötözve, sem meztelen. Körbefordítottam a fejemet és a négyzet alakú helyiség teljesen üres volt. Sem ágy, sem szék, sem asztal.... semmi.

Feltornáztam magam a két lábamra. Meg kellett, hogy támasszam magam a falban, mert ahogy felegyenesedtem, rögtön megszédültem. Lehunytam a szemem és kellett pár másodperc, mire megállt a forgó világ körülöttem.

Gőzöm sem volt, hogy hol lehettem, de abban biztos voltam, hogy ez Jungkook apjának a kezdeti próbatételeinek egyike. Mivel Jungkook bocsánatot kért az utolsó másodpercben és hagyta, hogy elraboljanak, tudott erről és valószínűleg ismerte az embert, aki ide hozott. Sóhajtottam egyet és valahol megnyugodtam, hogy legalább tisztában voltam vele, ki által és miért is vagyok ott, ahol, legyen az akárhol. Azért nem mondanám, hogy nem remegtek a lábaim a félelemtől és a belsőm is rendesen küzdött az idegességgel és az amiatt kikívánkozó hányingerrel. Bár tudtam az indokot, fogalmam sem olt róla, mit is takarhat ez a kis próbatétel. Jungkook azt mondta, komoly fizikai fájdalmat fog nekem okozni. Bár már túléltem egy lövést, veréseket és erőszakot is - nem keveset, mégis izgultam-és nem jó értelemben-, hogy mi várhat még rám. Azzal tisztában voltam, hogy a férfi nem ostoba és nem tesz velem olyat, amiben már volt részem és szinte hozzászoktam. Éppen ezért féltem, mert nem tudtam elképzelni sem, mi rosszabb lehet annál, minthogy fájdalmasan megerőszakolnak, fojtogatnak, megvernek vagy meglőnek. Megölni nem akart, legalábbis reméltem, hiszen momentán nem az volt a fő szempont. Az akkor lett volna esedékes, ha nemet mondok Jungkook ajánlatára. De mivel igent mondtam...menyasszony lettem. Jungkook menyasszonya. Ő lesz a férjem. Persze, csak akkor, ha túlélem ezt az egész szarságot.

-------

Egész álló nap nem történt semmi. Ez idegőrlő. Felemésztette az összes energiámat, hogy folyamatosan éber legyek, vártam, hogy mikor nyílik ki az a tetves ajtó, jön be rajta valaki, ver meg vagy lő le, nekem már mindegy volt. De nem történt semmi. Csend volt, egyre sötétebb, ahogy a Nap lemenőben volt és azt a csekélyke fényt is megvonta tőlem, ami azon a keskeny ablakon át szűrődött be. Ezáltal egyre hidegebb is lett, bár ezidáig sem volt túl kellemes a hőmérséklet. Lecsúsztam a fal mellett, hátamat a hideg, koszos betonnak támasztottam és felhúztam a lábaimat. Kezemmel hol átkaroltam a térdeimet, hogy kicsit alább hagyjon a didergésem, hol csak megtámasztottam a lábaimon, amikor kimerültek a szorítástól és a remegéstől. A szemeim ólomsúlyúnak tűntek, de képtelen voltam lehunyni őket. Nem lehet ilyen helyzetben békésen szunyókálni, miközben bármelyik pillanatban rám törhetett bárki. Mereven pásztáztam a rozoga, rozsdás vasajtót, ami a szemközti falat díszítette. Az elmúlt órák során annyit figyeltem, hogy meg tudnám mondani, hány csavar díszíti az ajtót, mennyi karcolás és horpadás van rajta és ezeket mérnöki pontossággal le is tudnám rajzolni.

Nem is tudtam, mit szeretnék jobban, hogy végre valaki bejöjjön és essünk már túl ezen, vagy hogy hagyjanak ott lógva, alvás nélkül, bizonytalanul. Egyik sem hangzott túl biztatóan, bár már az utóbbi percekben azon gondolkodtam, hogy kipréselem magam a szűk ablakon akkor is, ha nem férek ki rajta. Már az alváshiánytól a testemet méregettem, felnézve az ablakra, aztán vissza magamra, azon gondolkodva, vajon mennyit kellene levágnom magamból, hogy kiférjek ott. Vajon ezt akarják elérni? Hogy teljesen begolyózzak az alvás megvonásától és saját magamon végezzem el az ő munkájukat?

Lehunytam a szemem, ahogy visszaültem a földre. Éreztem, hogy a feketeség hullámzani kezd és egyre inkább merülök el az álomvilágban. De amint elértem volna a várva várt szunyókálást, a testem emlékeztetett rá, hogy hol is vagyok és egy apróbb rándulással felkeltett. Nem tudtam mit tenni ellene, legalább egy órán keresztül ilyen felszínes, két-három percig tartó alvásokkal nyugtattam le a bediliző elmémet, de nem tudtam elmélyíteni az alvást. Kikészített és idegesített, hogy a saját testem csinálja ezt velem. De valahol hálás is voltam, hogy nem hagyom magamat nagyon elkényelmesedni, hiszen akkor nem tudnék azonnal reagálni, ha történne valami.

-----

*Jungkook POV*

Szégyenérzet, sajnálat, önmarcangolás, aggódás, kibírhatatlan fájdalom, szeretet, utálat.... minden olyan gyorsan váltogatta magát a belsőmben, hogy hánynom kellett tőle. Csak ültem a kanapén apán irodájában és mereven néztem a kijelzőt. Nem akartam látni, de képtelen voltam levenni róla a szememet.

A város szélén voltunk, apán egyik kisebb házában, amit olyan célokra tartott fent, mint ez. Kieső kis rész volt, senki sem figyelt fel a kiáltásokra és sikolyokra, senki nem kérdezősködött és békén hagytak minket. JaeHwa is ide került, le a pincébe. Lehetett volna annyi eszem, hogy felöltöztetem, mielőtt megkérem a kezét, legalább nem fagyott volna meg, bár szerintem az a legkisebb gondja most. A pince egyik sarkában fel volt szerelve egy kamera, ahonnan az egész helyiséget beláttam a kis monitoron keresztül. Hihetetlen undort éreztem magam iránt és apán iránt is, hogy ezt kellett tennünk, de bíztam a lányban.

Elviselhetetlen volt már csak nézni is, ahogy teljesen leépült a nap során, elfáradt és kimerült, képtelen aludni, ráng és remeg a teste az idegtől és a fáradtságtól.... Ha tudtam volna, hogy legalább egy órára biztosan magamra hagynak a szobában és senki nem zavar meg, szégyen vagy sem, sírva fakadtam volna. Nézni a lány szenvedését, hogy mennyire kimerült már most testileg és még három napja hátra van, nagyon nagy lelki fájdalom volt. De tudtam, hogy apámnak mi a terve, és nem szólhattam bele, csak ülhettem és nézhettem. Tudtam, hogy ki akarja meríteni őt, hogy aztán minél kevésbé tudjon ellenállni annak, amit kapni fog. Ha nem tud védekezni, ráadásul teljesen leépül már így az első nap, egyszerűbb és gyorsabb lesz a folyamat, tekintve, hogy nem tíz napot adtam apámnak erre az egész faszom dologra, csupán négyet. Nagyon jó tudta, hogy gyorsítsa fel a dolgokat és érje el ugyanazt a hatást négy napon belül, mint tíz nap alatt.

Megkapaszkodtam az asztal szélében és attól féltem, eltöröm apám méregdrága, kézzel faragott bútordarabját. A szemeim a laptop kijelzőjére szegeződtek és a számat összeszorítottam. A felvételen kivehető volt, ahogy fény árad be a pincébe, vagyis valaki kinyitotta az ajtót. JaeHwa odafordította a fejét és próbálta megtartani a jeges, erős arcát, holott a szemeit csak félig tudta nyitva tartani. Bár pár másodperc leforgása alatt úgy feltöltődik adrenalinnal az ember ilyen esetben, ahogy ő is, felállt és immáron teljesen magabiztosan tartotta magát a lábain. Nem ingadozott, ahogyan órákkal ezelőtt, nem akart állva elaludni és erősnek tűnt.

Az árnyék elindult a felvételen, aztán elhalt, ahogy az ajtó becsukódott, elzárva ezzel azt a kis fényt is, ami beszűrődött a folyosókról. Közelebb hajoltam és idegesen figyeltem, ahogy a halk koppanások visszhangoznak még a laptop hangszóróin keresztül is. A férfi besétált a pince közepére és megállt. JaeHwa láthatóan grimaszolt egyet és ideges volt. A férfi félrebiccentette a fejét, megmutatva magát oldalról a kamerának. Nem, nem, nem és nem! Hogy történhet ilyen? Apám nem lehet ennyire faszfej! Annyi emberünk van, miért pont ő?!

JaeHwa morgott egyet és ökölbe szorította a kezét.

- Myung - Köpte a nevet a pincében álló férfi felé.