The bad boy - Shawn Mendes FF.

56. Némaság

Még mindig nem ébredt fel. Lehajtott fejjel sétáltak ki az orvosok a szobából, közölték velünk a rossz hírt. Nem is figyeltem, hogy mit mondanak, csak azon gondolkodtam, hogy ez mind az én hibám.

Zihálva ébredtem fel, teljesen le vagyok izzadva.
Oldalra kapom fejem és meglátom az édesen szuszogó Shawnt. Szóval csak egy álom volt. De olyan valóságosnak tűnt. Könnyeim kibuggyantak egy szempillantás alatt, halkan sírtam.
- Hannah? Minden rendben? -hallottam meg mézédes, meleg hanját.
- Ih-gen.
- Rosszat álmodtál? -ült fel mellém.
- Aha.
- Gyere. -szorosan magához vont, közben fejemet simogatta.
- Oh-lyan rossz volt.
- Semmi baj itt vagyok. -lefektetett maga mellé, fejemet mellkasára hajottam. Hallgattam szívverését, nem bírtam betelni a tudattal, hogy életben van és itt van mellettem.
- Mit álmodtál?
- Azt hogy... Baleseted volt é-s meghaltál.
- De látod, itt vagyok. Sosem fogsz elveszíteni. -nyomott egy puszit homlokomra.
- Szeretlek.
- Én is téged.
- Na de mostmár aludjunk.
- Szerintem le kéne zuhanyozni. Még mindig undorodom a gondolattól, hogy az a féreg hozzám ért.
- De már jobban vagy ugye?
- Kicsit. Sokat segít hogy itt vagy.
- Na akkor én kezdek. -kelt ki az ágyból.

Egy óra eltelt kb. mire én is befejeztem a zuhanyzást. Alaposan megmosakodtam, de még mindig mocskosnak éreztem magam.
Besétáltam a szobába, az ágyon Shawn ült, vagy aludt, nem nagyon láttam a sötétben.
Egyszer csak összeestem, heves zokogásban törtem ki. Minden a fejemre zuhant. Lábaim összecsuklottak alattam, könnyeim eláztatták a pólóm. Eszembe jutott Austin fogdosása, erőszakossága, az hogy elrabolt. És nem is értem hogy volt ennyi lélekjelenlétem, hogy megszökjek.

Lassan kinyitottam a szemem, Shawn guggolt felettem, aggodalmasan vizslatva.
Feljebb ültem, körül néztem a sötét szobában, elkapott a félelem. Nem tudom miért, de szerintem most fogtam fel a történteket.

Shawn szemszöge:

Csak úgy elkezdett sírni. Összeesett, szerintem el is ájult. Próbáltam felkelteni, mikor kinyitotta szemét, félelmet láttam benne. Mintha tőlem félt volna. Pánikrohama lett, sírva összekuporodott a sarokban.
- Hanny. Nyugi, nincs semmi baj. Itt vagyok.
Semmi.
- Szóltam a szüleidnek. Érted jönnek.
Még mindig semmi reakció.

Pár percen belül megérkeztek a szülei. Elvitték.
Meg sem szólalt. Nem értem mi történt vele.

3 héttel később...

Újra itt. A koszos, rideg kózházban. Már 3 hete ezen a folyosón sétálok minden nap. Rendíthetetlenül látogatom Hannaht minden nap. Van mikor a sulit is kihagyom.
Beléptem a kórterembe. Az ágy közepén ült, malmozott.
- Szia Hanny. -szóltam hozzá leglágyabb hangomon.
Valaszként csak hátrébb húzódott.
- Nyugi. Nem megyek közelebb, csak leülök ide. -mutattam a mellettem levő székre.

Minden héten egyre közelebb csúsztatom a széket. Talán nem veszi észre. Még mindig nem beszél. Mindentől és mindenkitől fél.
- Kicsim. Mikor fogsz újra megszólalni? -gyűltek könnyek a szemeimbe.
- Soha? Mindig félni fogsz?
Válaszként egy kicsit közelebb csúszott az ágyon.
Már ez is haladás.
Legszívesebben ászelném azt a 10 métert és megölelném, megcsókolnám.

Ezt már egyszer megtettem, két napra el is tiltottak tőle. Kezdem elveszteni a reményt, hogy valaha visszakapom...

Hi!❤
Visszatértem! Tudom nagyon zavaros most a sztori, de remélem tetszik.
Ne felejts el commentelni, szavazni!
Nagyon érdekel a véleményetek, hogy milyen lett a "nagy visszatérésem".
Pusza💕💕