𝚃𝚒𝚕𝚝𝚘𝚝𝚝 𝚂𝚣𝚎𝚛𝚎𝚕𝚎𝚖 | ✓

80.

𝓑𝓮𝓽𝓽𝔂

Ahogy felriadtam, az egész olyan volt, mintha egy rossz álomból ébrednék fel. Levegőért kapkodva néztem körbe, a jobb oldalamon Stefan és a családom, bal oldalt pedig, Cecilia, Dylan és Dannie nézett rám aggódóan. Egy kórteremben voltunk, szóval nem álmodtam, minden ami történt valós volt. Amint felfogtam hol vagyok, az agyam azonnal azon kezdett pörögni, hogy mi van a kis babámmal.

- A kicsi! Jól van? - fogtam meg Stefan kezét, nagyon zaklatott állapotban voltam.

- Nyugodj meg szívem, pihenésre van szükséged. - nyugtatott, de választ nem adott a kérdésemre.

- Miért nem válaszolsz Stefan? - idegeskedtem.

- A kicsi jól van, de te nem. Hallgass Stefan - ra és feküdj vissza. - mondta Cecilia, a szavaitól pedig azonnal sikerült megnyugvást találnom.

- Mi történt velem? - kérdeztem.

- Elájultál, az orvosok szerint olyan mentális állapotba kerültél, amit a tested nem bírt feldolgozni. - magyarázta anya.

- Akkor ezért fájt ennyire.

- Mi? - néztek rám értetlenül.

- Minden. Mielőtt elájultam pár pillanatra szörnyű fájdalmat éreztem az egész testemben. - mondtam.

- Az orvosok is beszéltek ilyesmiről, nagyon meg is ijedtünk. - mondta apa.

Örültem, hogy minden számomra fontos személy itt volt körülöttem, de valami nem hagyott nyugodni. Furcsa érzésem volt, de nem tudtam mit kezdjek vele, ezért próbáltam figyelmen kívül hagyni és tovább érdeklődtem.

- Sikerült megtaláld Kristen - t? - néztem Cecilia - ra, aki egyből anyámra nézett.

- Igen, ő is itt van, csak épp elment üdítőt hozni. - válaszolt végül mosolyogva.

- Kristen, itt? - néztem csodálkozva.

- Kicsim, tudom, hogy furcsállsz most pár dolgot, de erre is van magyarázat. - mondta az anyám.

- Mégpedig?

- Majdnem egy hétig eszméletlen voltál.

Amint meghallottam, hogy nem egy ájulásból, hanem egy rövid kómából keltem fel, minden átértékelődött bennem. Nagyon megrémültem, hogy ilyen komoly dolgon mentem át, és nem csak magamat, hanem a bennem fejlődő gyermekemet is veszélynek tettem ki. Borzasztóan éreztem magam, és ezt nem is tudtam elrejteni, azonnal sírni kezdtem.
Mindenki aggódni kezdett, de nem tudtam mit kezdeni vele, csak sírtam tovább szótlanul.

Stefan megkért mindenkit, hogy menjenek ki, és bár nem szívesen, de hallgattak rá. Ketten maradtunk, de továbbra se tudtam mit kéne mondanom vagy tennem, szerencsére Stefan tudta. Felfeküdt mellém és a fejem a mellkasára hajtotta, majd simogatni kezdett, azt hiszem abban a pillanatban ennél több nem is kellett.

Amint sikerült feldolgoznom mindent, valamivel jobban éreztem magam. Ez egy jel volt arra, hogy az elmúlt időben túl sok volt számomra a feszültség és a dráma, de mivel annyira megszokott volt már a zűr az életemben, észre sem vettem, hogy ez egy cseppet sem volt egészséges. Tartottam tőle, hogyha elhagyom a kórházat bármikor felbukkanhat egy újabb rossz helyzet, ami miatt már képtelen lettem volna kockáztatni.

Stefan - on láttam, hogy valami nagyon nem hagyja nyugodni, és egy ideig sikerült is elfolytania, de amint észre vette, hogy jobb állapotban vagyok szóhoz kezdett.

- Szeretnék megbeszélni veled egy nagyon fontos dolgot, de nem vagyok benne biztos, hogy most kéne - e. - mondta, határozottságot sugározva.

- Minél előbb, annál jobb. - céloztam rá, hogy nyugodtan mondhatja.

- Költözzünk el. - vágta rá.

- Miért? Szeretek a házunkban élni.

- Nem csak a házból, az egész városból, sőt az államból is. - pontosított, én pedig ekkor értettem meg, miről is beszél valójában.

- Tehát arra gondolsz, hogy hagyjunk mindent magunk mögött?

- Igen.

- Hagyjuk itt a családainkat, a barátainkat és fussunk el? - kérdeztem ingerülten, mivel nagyon nem tetszett az ötlete.

- Ők mind megértenék. Elisabeth, amikor napokig nem keltél fel iszonyatosan megijedtem, egyszerűen nem tudtam mégcsak belegondolni sem, hogy mit teszek nélküled. Már rég meg kellet volna hozzam ezt a döntést, de hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok. - válaszolt, a tekintetében pedig tükröződött, hogy valóban megrémült és komolyan gondolja.

- Ezt még át kell gondoljam, kérlek ne kényszeríts.

- Szó sincs arról, hogy kényszerítenélek, én csak jót akarok neked. Nekünk. - húzott magához szorosan.

Igaza volt. Sosem gondoltam arra, hogy lelépjünk mindenkit és mindent magunk mögött hagyva, de ha jobban átgondolom ez lenne a helyes döntés. Sosem kezdhetünk boldog életet, ha mindkettőnket üldözi a múltja. Nehéz és áldozatot kell tenni, de így működik az élet. Nem mehet mindig minden könnyedén és bizony sokszor áldozatokat is kell hozni ahhoz, hogy utána jobb lehessen.

Egyenlőre nem adtam biztos választ Stefan - nak, és a többieknek sem beszéltünk róla. Amikor mindenki bejött, és Kristen is csatlakozott kicsit frusztrálva éreztem magam, ő viszont egy hatalmas mosollyal lépett az ágyam mellé.

- Annyira örülök, hogy jól vagy. - ölelt át óvatosan.

- Te hogy vagy? - kérdeztem lehangoltan.

- Már jobban - húzta a száját egy őszinte mosolyra - Köszönöm, hogy nem hagytad annyiban, hogy tönkre tegyem az életem. - nyúlt a kezemért hálásan.

- Ez édesanyád érdeme, hisz ő volt olyan bátor, hogy minden ellenére elmondja az igazat. - fordultam büszkén Cecilia felé.

- Most már én is így látom. - mosolygott a nőre.

Jól esett, hogy Kristen is rájött arra, amire mi már régen, de nem hibáztatom a késedelme miatt, hisz számára is rettentő nehéz volt felfogni és elfogadni a történteket. Ahogy végre sikerült nekem is feldolgozni mindent, egy nagyon fontos szempontot sikerült észre vennem. Mégpedig, hogy bármi is történjék, legyen az jó, akár rossz, a családom és a barátaim mindig ott lesznek mellettem. Magabiztossággal és felülmúlhatatlan örömmel jelenthetem ki, hogy mindenem meg van az életben!