𝚃𝚒𝚕𝚝𝚘𝚝𝚝 𝚂𝚣𝚎𝚛𝚎𝚕𝚎𝚖 | ✓

81.

𝓑𝓮𝓽𝓽𝔂

5 héttel később

Amikor kiengedtek a kórházból, mindenki féltve vigyázott rám, mintha a kötelességük lett volna. Egy pár napot anyáék is nálunk töltöttek, aminek kifejezetten örültem, hiszen az elmúlt időben nem tudtam annyit velük lenni, mint régen. Mivel már csak pár nap volt vissza a szülésig, jól jöttek anya tapasztalatai, amit megosztott velem. Komoly hangulat ingadozásaim voltak, egyszer baromira féltem, vagy csak sírtam a semmiért, de előfordult az is, hogy szüntelenül mosolyogtam mindenen.

Stefan azóta nem is említette a költözés ötletét, amióta felvetette, ami meglepett. Már kezdtem azt gondolni, hogy meggondolta magát, pedig én való igaz, hogy nem mondtam ki, de magamban elhatároztam, hogy benne vagyok. Egyik este, amikor már csak ketten voltunk, nagy nehezen rávettem magam, hogy vele is tudassam ezt.

- Stefan - szólaltam fel bizonytalanul, miközben egy filmet néztünk a nappaliban.

- Igen? - kapta felém a fejét aggódóan.

- Döntöttem. - jelentettem ki.

- Miben? - nézett egy darabig értetlenül.

- A költözésben.

- Jaj, felejtsd el, nem számít. - nézett vissza a filmre.

- Szeretném - nyúltam az arcához, és magam felé fordítottam - El szeretnék költözni.

- Tényleg? - pattant fel nagyra nyílt szemekkel.

- Igen, ha megszületett a kis babánk. - mosolyogtam.

- El sem hiszed, hogy most milyen boldog vagyok! - ült vissza mellém, majd puszikkal bombázott, közben pedig a hasam simogatta.

- Ó, dehogynem. - nevettem.

A boldog pillanatunkat egy kopogás szakította félbe, ami felénk általában nem kívánt vendéget jelent, de reménykedtem benne, hogy most máshogy lesz.

- Várunk valakit? - vont szemöldököt Stefan, majd az ajtó nyitására indult.

- Nem tudok róla. - válaszoltam, közben kíváncsian az ajtóra szegeztem a tekintetem.

- Hát te? - kérdezte meglepve Stefan az ajtó túl oldalán álló személytől - Gyere be.

- Hát én - lépett be a házba Liam, óriási mosollyal az arcán - Szia Betty.

Hirtelen nem tudtam, hogy mit gondoljak. Talán ő lett volna az utolsó ember, akire számítottam, hogy belép ma a házunk ajtaján, és nem is akárhogy. Mosolyogva, boldogan. Szó nélkül, küszködve, de felálltam a kanapéról, és átöleltem a fiút, aki viszonozta azt.

- Jól eltűntél, Dannie tudja, hogy itt vagy? - kérdeztem, még mindig sokk hatása alatt.

- Nem, de igazából neki köszönhetően vagyok itt. Szólt, amikor kórházba kerültél. Muszáj volt félre tennem a haragom, mivel te fontosabb vagy annál, hogy duzzogjak egész életemben. - nézett rám aggódóan, mire sikerült elérzékenyülnöm.

- Reméltem, hogy egy idő után meggondolod magad, de arra nem számítottam, hogy kórházba
 kell kerüljek hozzá. - löktem vállba sértődékenyt játszva, majd mindketten nevetni kezdtünk.

- Hiányoztatok. Még Stefan is. - mosolygott gonoszan, Stefan pedig csak a szemét forgatta.

Nagyon boldog voltam, amiért Liam megenyhült, és eltudott tekinteni egy számára fájó dologtól, miattam. Talán a visszatérésével megkönnyítette a a költözés kérdését is, mivel sokkal magabiztosabban viszonyultam a témához neki köszönhetően. Már nem tartottam tőle, hogy megbánnám, ha elmennénk.

2 nappal később

Reggel nagyon feldobottan keltem, ezért úgy döntöttem, hogy családi ebédet hívok össze. Stefan - nal az elmúlt két napban, nagyon sok időt szenteltünk az új házunk kiválasztására, és azt is megbeszéltük, hogy mégis hova költöznénk. Mindkettőnknek nagyon megtetszett Chicago,  maga a város, a helyek és még sok más, ami arra ösztönzött, hogy ott keressünk magunknak új otthont. Nagyon elszántak voltunk, ezért az ebéd alatt szerettük volna megosztani a hírt.

Láttam mindenki szemében a kíváncsiságot, hisz nem újdonság senkinek, hogyha családi összejövetel van, ott történni fog valamiféle bejelentés is. Amint befejeztük az ebédet, nem is húztam tovább az időt, szóhoz kezdtem.

- Sejthetitek, hogy valamit szeretnénk megosztani veletek. - mondtam, mire mindenki rám figyelt.

- Igen, azt hiszem igazad van. - mondta apa, majd mind egymásra néztek nevetve.

- Mivel az életünk eddig nem volt a legkönnyebb, és mostanság komolyabb gondok is felszínre léptek, Stefan - nal el kellett gondolkodnunk a jövőnkön. - magyaráztam, ők pedig figyelmesen hallgattak.

- És arra a döntésre jutottunk, a születendő gyermekünk érdekében is, hogy elköltözünk Chicago - ba. - közölte Stefan, mire mindenki nagyra nyílt szemekkel bámult.

- De hisz, nagyon messze van Chicago. - mondta Stefan anyja lehangoltan.

- Tudjuk, de szerintünk ez nem akadály. - mosolygott rám Stefan.

- És biztosan ezt szeretnétek? - kérdezte anya, láthatóan ő sem repdesett az örömtől.

- Igen, mindenképp. - helyeseltem.

- Akkor azt hiszem nem sok beleszólásunk van. Természetesen támogatunk titeket, igaz? - nézett körbe Domenic, mire a szülők nehézkesen, de bólogattak.

- Most jöttem vissza, erre itt hagytok? - játszotta az elszomorodottat Liam.

- Sokat jövünk látogatóba, szóval azért a ház ne legyen kész káosz. - nevettem, mire a két testvér értetlenül egymásra nézett.

- Ha nem jöttetek volna rá, azt szeretnénk, ha továbbra is ti élnétek a házunkban. Persze, ha az apámnak sincs kifogása ellene. - nézett Stefan, Domenic - re, aki csak mosolyogva bólintott.

- Ez komoly? - örült meg Daniel.

- Teljesen. - mondtam boldogan, Dannie pedig, mint egy kósza kis gyerek, felugrott az asztaltól és szorosan átölelt.

- Köszönjük, ígérem nem bánjátok meg! - hálálkodott mindkettőnkhöz.

- Beszélj a magad nevében, öcsi. - húzta ravasz mosolyra a száját Liam.

Számítottam rá, hogy a szüleink nem lesznek olyan lelkesek, mint mi, de ők is tudták, hogy bölcs döntést hoztunk. Bár igaz, hogy Chicago és Orlando nem éppen szomszéd városok, de szerintem épp ez benne a legizgalmasabb. Egy ideig még beszélgettünk a költözéssel kapcsolatban, de Stefan már nagyon türelmetlen volt valami miatt, láttam rajta, hogy már nem bír tovább szótlan maradni, és szóhoz is kezdett. Ekkor szembesültem vele, hogy nem csak egy meglepetést tartogatott a mai napra...