A középkorban ragadva

1.fejezet: Mégis, hogy kerültem ide?!

Világos van... Túl világos. Ne már, hadd aludjak még egy kicsit. Fáradt vagyok, nem akarok felkelni. Hova lett a takaróm? És.. miért ilyen kényelmetlen az ágyam? Hideg, és kemény mintha...

Lassan kinyitottam a szemem. Megvártam, míg hozzászokott az erős fényhez. Homályosan láttam még ugyan, de körbe néztem. Biztos, hogy nem a szobámban vagyok. Inkább olyan, mintha egy erdőben lennék. A fű borította földön feküdtem. Felültem, kába voltam még ugyan, szinte fel sem fogtam hol vagyok. A látásom lassan teljesen kitisztult és azt hiszem végre felocsúdtam.

Rohadtul nem otthon vagyok. Bepánikoltam, hogy a fenébe kerültem egy erdőbe? Mi ez az egész, ki hozott ide? És.. aú a fejem..! Odakaptam, csak úgy lüktetett a halántékom. Nem is emlékszem semmire. Arra sem, hogy tegnap mit csináltam. Az utolsó emlékem az, hogy a nagyszüleimmel készülünk valahova. De mégis hova mentünk? Talán sátorozni ide az erdőbe? De hát mért mentem volna, sose szerettem sokáig a természetben lenni. Nem mintha utálnám, vagy bajom lenne vele, vannak csodás, gyönyörű helyek ahol tényleg jó sétálni, kirándulni, de, hogy kint is éjszakázzak.. a bogaraktól kikészülök és utálok a szabadban pisilni guggolva... Gondolataimból kizökkentett, hogy megpillantottam magam mellett a fekete-piros kockás kis hátizsákomat.

-Nagyi! Nagypapa!- kiáltottam. – Itt vagytok?! Anya! Apa! Hol vagytok?! – vártam kicsit, de semmi válasz nem érkezett. Felálltam, megint körbe néztem. Fák. Fák előttem, mögöttem, mindenhol. Én egy kisebb tisztáson álltam. Kikerestem a mobilomat a táskámból és felhívtam anyát. – Ohh, hogy az a...- morogtam. Nincs térerő. Aztán váratlanul, egy ág megreccsent valahol mögöttem. Ijedten hátra fordultam. És megpillantottam egy kislányt.

- Ömm. Szia - köszöntem. A kislány szótlanul nézett rám. A kezében kisebb-nagyobb gallyakat tartott. Mintha tűzifát gyűjtene. A ruhája meglehetősen rongyos és piszkos volt. Egy ócskább kimonó. Érdekes, még sosem láttam erdőben kiránduló embereket kimonóban. – Mondd csak, Tokyo melyik részén vagyunk? Azt hiszem eltévedtem. Nem láttál egy idős házaspárt valahol? – próbálkoztam újra szóra bírni. A kislány megrázta a fejét. Legalább ennyit sikerült elérnem nála, ha szóra ugyan még mindig nem méltatott.

- Segítenél kijutni ebből az erdőből, kérlek? Biztos van itt egy turistaút vagy valami. Ha kijutok az erdőből biztos lesz térerő is.

A kislány csak pislogott, majd megfordult és elindult. Ezt úgy vettem, hogy segít nekem, felkaptam a táskám és követtem. Úgy öt percig sétálhattunk. Végig egy szót sem szólt hozzám. A fák egyre ritkásabbak lettek, és hamarosan megpillantottam az első házakat. Fából készült kis kunyhók voltak. A kislány egy faluba vezetett.

-Ömm, mégis hol vagyunk? – kérdeztem elképedve. Mintha már nem is a 21. században lennénk, az emberek hasonló ruhákat hordtak, mint a kislány. A férfiak épp a földet művelték, a gyerekek a sárban játszottak. Közelebb mentünk, be a faluba. Az emberek hamar észrevettek minket, és elképedve bámultak. Ez mondjuk kölcsönös volt. Ők csodálkoztak az én kinézetemen, én meg az övékén.

– Rin, mégis kit hoztál magaddal? – jött messzebbről egy középkorú körüli férfi. – Ki vagy te? És mit keresel itt? – nézett rám ellenségesen és gyanakvóan.

– Én.. én csak eltévedtem.. az erdőben –kezdtem megszeppenve. – A családomat keresem. Van itt esetleg egy információs pult vagy ilyesmi? Vagy, talán ön elárulná, hogy pontosan hol is vagyunk?

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz kislány. Ez itt Musashi tartomány. Te pedig nagyon különösen nézel ki. Mégis minek jöttél a falunkba? – kérdezte kicsit sem barátságosabban. – Ilyen hajszínt még senkin sem láttam, mi vagy te, valami boszorkány? Vagy valami csábító démon? – A mondat végére már szinte kiabált, féltem, hogy a torkomnak ugrik.