A középkorban ragadva

4.fejezet: Úton

Rin a fenti dalt énekelgeti ebben a fejezetben, így beraktam azt, magyar felirattal :) Én imádom.

- Itt letáborozunk éjszakára. - közölte Sesshoumaru.

Már órák óta gyalogoltunk, úgyhogy Rinnel nagyon örültünk, hogy végre pihenhetünk.

- Ah, éhen halok. - kapott a hasához a kislány. A gyomra hangosan megkordult, mintegy nyomatékot adva gazdája kijelentésének.

- Igen, én is tudnék enni - simogattam meg üres pocimat. Nem is csoda, hiszen ma még csak reggeliztünk. Azt a kis tál rizst, amit még Chieko anyótól kaptunk. És már esteledett.

- Jaken, hozz ennivalót! - utasította Sesshoumaru, szolgáját. - Mindkét lánynak jusson.

- Na - na de nagyuram - dadogta a kis gnóm. Látszott, az sincs ínyére, hogy két emberrel kell együtt utaznia. És most még miattunk kell ugrálnia is. A nagyúr azonban egy pillantásával elérte, hogy abbahagyja a nyafogást, és már rohant is az erdőbe.

- A-Un mit eszik? - kérdezte Rin, a két fejű sárkánylóhoz sétálva.

- Bármit megeszik. - válaszolta Sesshoumaru. - növényt, gyümölcsöt, húst. - ült le egy nagyobb sziklának támaszkodva.

- Jaj, de jó! Akkor hozok neki valami bogyót - futott el Rin is az erdőbe.

- Rin! Ne menj messzire! - kiáltottam utána.

Mivel kettesben maradtunk, gondoltam oda megyek Sesshoumaruhoz. Úgysincs mit csinálnom. A hátizsákomat A-Un lábához raktam - aminek egyik zsebében rejtőzik a Szent ékkő szilánk - és kicsit félve, az erdőt figyelő szellemhez sétáltam. Már, nem attól féltem, hogy esetleg megtámad vagy valami, inkább attól tartottam, hogy teljesen figyelmen kívül fog hagyni, netalán el is küld, hogy hagyjam békén. Azonban valami nem hagyott nyugodni. És ki kellett derítenem, igazam van -e.

- Sesshoumaru - szólítottam meg, mellé térdelve. Ő elszakította tekintetét az erdőről, és rám pillantott.

- A kardod.. mondd, mit csináltál vele? Hogy tudtad Rint feltámasztani? - nem válaszolt egyből (mint azt már megszoktam) előhúzta a kardját, majd a földbe szúrva azt, végül megszólalt:

- A Tenseiga - nézett a fegyverre - képes visszahozni a holtakat. Másra alkalmatlan - fintorodott el. Mintha teljesen haszontalannak találná. Már a hallottakon is megdöbbentem.

Egy kard, ami képes visszahozni a holt lelkeket a túlvilágról. Nem gondoltam, hogy ilyesmi létezhet. Bár egészen egy hónappal ezelőttig, a szellemekben sem hittem. Azonban a kardra tekintve felismerés villant az agyamban.

Jól sejtettem. Amikor Rint mentette meg vele, csak egy pillantást vetettem rá, nem is arra figyeltem. De már akkor is bevillant valami. Csupán éppen más kötött le. De valóban, ez az a kard, ami idehozott engem. Azaz, aminek megérintése után itt ébredtem.

A felismeréstől a lélegzetem is elakadt. Pislogás nélkül, meredten bámultam a fényesen csillogó, hosszú pengét. A pengét, ami varázserővel bír.

- Mi baj?

- Megengeded..., hogy a kezembe vegyem? - néztem továbbra is a kardot. Meg kell próbálnom. Tudnom kell, hazajuthatok-e a segítségével.

Sesshoumaru gyanakvóan méregetett. Nem csodálom, én is meglepődnék a helyében. Így, hát megmagyaráztam:

- Tudod, - néztem rá - én nem ebből a világból származom. Úgy, egy hónapja kerültem ide. A saját világomban, egy pont ugyanilyen kardot érintettem meg, mielőtt itt ébredtem. Nem olvastam el a nevét, de gyanítom, hogy ez egy és ugyanaz a kard lehet. - fejeztem be. Reménykedve, hogy hisz nekem.