A középkorban ragadva

28.fejezet: A három papnő

Ékkőszilánkot éreztem. Egész közel. Sesshoumaru megint nem volt velünk, Naraku után ment kutatni, vagy talán csak evett valahol. Sosem láttam még enni, szóval gyanítom akkor szokott, amikor lelép tőlünk. Bár az okát nem igazán értem, de mindegy, az ő dolga. Rin és Jaken is épp falatozgattak a halakból, amiket nemrég sikerült kifognunk.

- Egy kicsit körülnézek, mindjárt jövök! – szóltam hátra, de nem nagyon foglalkoztak velem, el voltak foglalva a hasuk tömésével. Így hát elindultam az erdő felé, ahonnan a szilánkot is éreztem. Magammal hoztam a fegyvereimet is, ha netán veszélyessé válna a helyzet. Az ékkő darab biztos sok veszedelmes szellemet is odavonz, de nem hagyhatom, hogy rossz kezekbe kerüljön. Végtére is egy korábbi életemben nekem kellett védelmeznem a Szent ékkövet. Furcsa gondolat, hogy valóban egy nagy erejű papnő lehettem két élettel ezelőtt... Olyan hihetetlen. Ráadásul mindkét korábbi életem itt mászkál valahol a középkorban. Kikyo a gyönyörű papnő, aki ráébresztett az erőmre hónapokkal ezelőtt... Vajon mi lehet vele?

Egy ideje nem álmodtam semmit róla vagy Kagoméról. Talán lassan megszűnnek ezek a látomások. Különös. Kikyo és Kagome is Inuyashába voltak szerelmesek, míg én a bátyját választottam, Sesshoumarut. El sem tudnám képzelni magam Inuyasha mellett. Persze kedvelem, és igazából nem nagyon ismerem őt, de nem olyan férfinak tűnik, akire szükségem lenne. Úgy látszik a harmadik életre meguntam a félszellemet. Na jó, ez kicsit gonosz volt. Egyszerűen csak nem őt választottam és kész. Nem is volt rá alkalmam igazából, hiszen sokáig nem is ismertem. És jobban is jártam, ők már most egy szerelmi háromszögben élnek, nem kellenék oda még én is. Na persze, ha Kikyo még mindig szereti Inuyashát. De hát miért ne szeretné? Ha tud Narakurol és az átverésről – márpedig tud, ezt Mirokutól hallottam – akkor biztos, hogy még Inuyasha után epekedik. Eltelt ugyan 50 év, de Kikyo számára nem. Neki csupán néhány pillanat lehetett. De Inuyasha szíve már csak Kagoméért dobog. Különben vissza ment volna Kikyo-hoz. Erről mondjuk, sok részletet nem tudok, de biztos így van. Nem?

Egyre erősebben éreztem a szilánkot. Nem is csak egyet. Talán hármat? Három ékkődarab lenne a közelben? Szuper, a veszély is megtriplázódott.

Kiérve a fák közül, egy virágos rétre csöppentem. Egy barlang bejárata előtt terült el, sok apró, fehér virág.

- Kazumi? – hallottam egy meglepett hangot.

- Kagome? – Pillantottam meg én is a felém közeledő lányt. Mindketten döbbenten néztünk a másikra. Rá egyáltalán nem számítottam.

- Te is az ékkőszilánk miatt vagy itt?

- Ezek szerint a tieidet éreztem – esett le. Kagoménak három szilánkja van, az enyémmel együtt, amit neki adtam a múltkor. – De, várj csak, még egyet érzek – fordultam a barlang felé. A sötétség egyáltalán nem volt hívogató, de biztos, hogy van bent egy szilánk. Különben Kagome sem lenne itt.

- Igen, én is azt érzem. – fordult ő is a barlang irányába.

- Segítség! – hallottam egy halk nyöszörgést a barlangból. – Segítsetek!

- Te is hallottad? – néztem aggódva Kagoméra. Kezdtem megijedni.

- Igen – bólintott nyugtalanul.

- Kérlek, segítsetek! – hallottuk újra a kísérteties hangot. Mintha egy kislány lenne.

- Nézzük meg mi van a barlangban! – szólalt meg Kagome határozottan. Én még az ő hangjától is összerezzentem hirtelen. Komolyan, csak én vagyok betojva?

- Igen? – pislogtam rá remegve. – Hát, jó, ha te is, akkor én is – adtam meg magam. Mégsem hagyhatom egyedül. Mi van, ha veszélybe kerül? Kagoménál még fegyvert sem láttam. Megfogtam a karját és együtt lassan besétáltunk a sötétbe.