A középkorban ragadva

3.fejezet: Farkasok

Daichi berántott a kunyhójába. Olyan hirtelen ragadta meg a karomat, hogy időm sem volt reagálni. A kis helységben aztán elkezdte lerángatni rólam a szoknyámat.

- Hagyd abba! – Üvöltöttem rá! – Mit művelsz?! – Annyira megijedtem, hogy egy darabig szinte mozdulni sem tudtam. De aztán, azzal a kezemmel, amelyiket szabadon hagyta, megpróbáltam eltolni őt magamtól.

- Most meg mit kéreted magad? Azt mondtad ételt akarsz tőlem. – a szoknyámat közben sikerült lecibálnia rólam – Hát dolgozz meg érte végre. Én nem vagyok olyan, mint az öregasszony. Nem foglak megszánni a két szép szemed miatt.

- Eressz el! – könyörögtem. A szemeimből már patakokban folytak a könnyek.

Daichi ellökött, a földre estem. De nem hagyott nekem fellélegzési időt sem, már fölém is térdelt. Leszorította a csípőmet, a két kezemet a fejem fölé tolta és az arcomhoz hajolt.

- Tudod, lehet, hogy csak egy senkiházi kis boszorka vagy – kezdte kéjes hangon – de azt meg kell hagyni, hogy nagyon is szemrevaló a külsőd. Ez a törékeny test, a bájos arcod. Minden apró mozdulatod kecses, incselkedő. Ahogy játszod a nehezen megkaphatót. Kihozod a férfiakból a vadállatot. – lehelt csókot a nyakamra.

Hányingerem volt. Szabadulni akartam, elfutni. Messze, messze a falutól, messze mindenkitől. És soha többé ember közelébe se menni.

Ahogy Daichi felhúzta a trikómat, észrevette a melltartómat, amin először elcsodálkozott. Ilyen ruhadarabbal még nem volt dolga. Nem foglalkozott vele különösebben, inkább lejjebb haladt, végig csókolta a hasamat. Majd mikor a harisnyámhoz ért, elkáromkodta magát.

– Mégis minek ennyi ruha egy lányra?- motyogta csak úgy magának. A kezeimet már elengedte, most lefoglalta, hogy a harisnyát is lehúzza rólam. Azonban lebecsülte a képességeimet. Túl öntelt volt ahhoz, hogy elhiggye, egy kislány tudna ártani neki.
Amikor is elég közel került az arca a lábamhoz, fogtam magam és orrba térdeltem. A nagy lendülettől, vagy a sokktól, hátratántorodott, az orrához kapott, amiből folyni kezdett a vér. Nem hagytam időt neki, hogy felocsúdjon, gyorsan ágyékon rúgtam. Ezek után már összeesett és jajveszékelve markolta mind az orrát, mind a fogantatásra többé már alkalmatlan szervét. Nekem pedig volt időm, hogy visszahúzzam magamra a harisnyám, és a szoknyámat is felvegyem. Mielőtt kirohantam volna a szánalmas, vityillójából, még visszakiáltottam neki:

- Nem én hozom ki az állatot a férfiakból. Te magad vagy egy vadállat. Dögölj meg te szemét! – azzal ott is hagytam, futva, rohanva siettem a kis kunyhónkhoz.

Most, hogy sikerült elmenekülnöm, a zokogás visszafolythatatlanul tört ki belőlem. A könnyeimtől nem láttam még az utat sem. Nem lehettem biztos benne, hogy nem megyek neki valaminek. De valahogy sikerült haza tántorognom. A sírás nem hagyott alább, minden kijött belőlem. Az elmúlt egy hónap történései, a reményvesztettségem, a sok félelem, a fájdalmaim. Féltem. Féltem a megtorlástól. Mi lesz, ha ez az alávaló, megint Rinen áll majd bosszút miattam? Ki fog megvédeni minket?

Senki.

Senkit sem érdekel a sorsunk. Chieko anyó semmit sem tehetne. Neki számítunk ugyan, de ő csak egy idős asszony. Nem fog Daichi útjába állni, nem is várnám tőle. Mit tegyek most?

Amint sikerült kicsit lenyugodnom, elkezdtem kenőcsöt gyártani, és egy gyógyteát is megfőztem, hogy elvigyem majd a sérült szellemnek. Rin valószínűleg még nála van, én pedig nem akarok tovább egyedül maradni a kunyhóban. Az a szellem.. erősnek tűnik. Talán segíthetne nekünk.. De mikre gondolok, mégis mit kérhetnék tőle? Azt mégsem tehetem meg, hogy Daichira küldöm. Megérdemelné a halált, de nem az én lelkemen fog száradni, hogy aztán életem végéig kísértsen.