A középkorban ragadva

23.fejezet: A levél

Kagoméval a közös fényképeinket nézegettük, amiket egy fotó autómatában csináltunk. Mindenképpen szerettem volna képeket is csatolni a levelemhez. Így a szüleim majd láthatják is, hogy valóban én írtam. Főleg, hogy Kagome is rajta van, a levélben róla is sok szót ejtettem. Azt sajnálom csak, hogy Sesshoumaru-ról és Rin-ről, na meg Jaken-ről sem tudok mutatni képet nekik. Úgy még hihetőbb lenne a történetem. Persze még így sem biztos, hogy elhiszik. Vagy, hogy egyáltalán meg lesz még 25 évvel később. Lehet, már ma kidobják a fenébe.

- Szerintem ezt a kettőt csatold – mutatott Kagome a két legnormálisabb fotóra. – Ezen mindketten cukik vagyunk. – mosolyogva nézegettem a képeket. Hat darabot csináltunk, abból készült 1-2 viccesebb példány is. Ezeket megtartjuk, jó lesz majd nézegetni a középkorban is néha. A két kiválasztott fényképet a borítékba csúsztattam az irományom mellé. Nagy nehezen ugyan, de sikerült összehoznom, egy, több oldalas levelet. Nem is gondoltam, hogy ennyi mindent akarok majd mondani. De valahogy írás közben, minden kitört belőlem. Mintha csak egy napló lenne.

Kagoméval elindultunk a villamos felé. Az üzenet átadására még mindig nem volt semmi ötletem, úgyhogy egy darabig arról diskuráltunk, amikor is három lány integetett felénk, majd meg is indultak irányunkba.

- Lányok! Sziasztok! – köszöntötte őket, kissé meglepődve, Kagome.

- Kagome mit csinálsz itt? – nézett rá furán az egyik lány – Azt hittük azért nem jöttél ma sem suliba, mert az ágyat nyomod 40 fokos lázzal.

- Nos... már jobban vagyok – húzta kínos mosolyra a száját.

A három lány, nagyjából egyszerre szúrt ki engem is, és kerek szemekkel vizslatni kezdtek.

- Hát, ő meg kicsoda?

- Oh... hogy ő? – nézett rám Kagome is, erősen törve a fejét, hogy mit is válaszoljon. - Az unokatesóm, Kazumi – fordult vissza a lányokhoz. – Eljött meglátogatni.. őő.. Osakából.

- Hű! Mennyire hasonlítotok – ámultak.

- Bocsásd meg a faragatlanságunkat – mosolygott bűnbánóan a hullámos hajú lány. – Az én nevem Ayumi. Ők pedig itt Eri, és Yuka – mutatta be a barátnőit. Mindegyikük kedvesen mosolygott rám.

- Hé! Nem ülünk be valahova, ha már így összetalálkoztunk? – kérdezte Eri. – Holnap úgyis szombat lesz. Ráérünk.

- Hát, mi sietnénk... - kezdte Kagome, de befejezni már nem tudta, mert a lányok karon ragadták, és vele együtt engem is elkezdtek maguk után húzni.

- A mekiben jó lesz, nem? – néztek össze. Meki? Úristen de rég ettem mekis kaját.

- Jó lesz! – vágtam rá gyorsan. Mit nem adnék egy big mac-ért és sültkrumpliért.

Hamarosan találtunk is egy McDonald's-ot, és befoglaltunk egy jó nagy helyet. Nem győztem magamba inni a látványt. Persze egy gyorsétterem kinézete nem nagy szám, de most olyan idegen volt számomra. Hónapokig alig láttam mást, mint fákat, meg néhány rozoga falut. Már amikor Kagoméval kiléptünk a kapun, be a városba, is furcsa ismerős-ismeretlen érzés járt át. A sok ember, az autók, a biciklisek, plázák, emeletes házak, zsúfoltság... Hiányzott. Főleg ez a műanyag kaja. Tudom, hogy nem tesz jót, az egészségnek, de könyörgöm, sokkal finomabb, mint a bogyók, meg a sok hal, amiken odaát éltem hónapokig. Persze imádom a halat, de ha csak ezt eszed, előbb-utóbb megunod. A mekis kajával is ugyanígy lennék.

- Mi újság a suliban? – kezdte a csevegést Kagome. Én közben kétpofára zabáltam a hamburgeremet. Nem is tudtam nagyon figyelni a lányokra, annyira elvarázsoltak ezek a régi-új ízek.