A középkorban ragadva

57.fejezet: Misaki

Eltelt pár nap, mióta eljöttünk a faluból. Kagome visszament az otthonába egy kis időre, így Inuyasháék valószínűleg néhány napot még Kaedénél maradnak. Mi viszont tovább indultunk, Sesshoumarunak ennyi is épp elég volt az emberek lakta faluból. Nem nagyon szólt hozzám azóta, hogy látott Inuyashával ölelkezni. Próbáltam neki megmagyarázni, hogy ez nem olyan dolog, Inuyasha és köztem semmi sincs, csupán egymást vigasztaltuk a veszteségeink miatt, de Sesshoumaru olyankor csak szemöldökráncolva meredt rám, mintha bosszantanám. Egyszer még azt is megkaptam tőle, hogy őt aztán nem érdekli, azt csinálok, amit akarok és azzal, akivel akarom. Ez szíven ütött ugyan, de mégsem tudtam igazán mélyen komolyan venni a hallottakat. Hiszen nem is olyan régen mondta, hogy még mindig szeret, és meg akar bocsátani nekem.

Mégis meg tudtam érteni. Talán ostoba dolog volt tőlem, hogy ennyire közel kerültem Inuyashához. Sesshoumaruban ez felszakíthatta a még be sem gyógyult sebeket. Megint egy másik férfi karjaiban látott.. Ha azt akarom, hogy újra megbízzon bennem, jobb lesz, ha egy ideig távol tartom magam Inuyashától, sőt minden férfitől. Ha legközelebb összefutok a csapattal, megtartom a legalább egy méteres távolságot Inuyashától és Mirokutól is.

...

- Nem vagyok kíváncsi az ostoba magyarázkodásodra! – fordította el a fejét tőlem duzzogva Jaken.

- Nem magyarázkodom, csupán a történteket mesélem! – vágtam vissza bosszúsan.

- Fogalmad sincs mekkora fájdalmat okoztál a nagyúrnak! Meg sem érdemled, hogy újra magához vegyen. A talpát kellene csókolnod hálád jeléül! – kapta vissza rám a fejét, csak úgy áradt belőle a szemrehányás. – Persze, mit is vártam egy gyenge, buta halandótól?

- Hagyjátok már abba Jaken mester! – fogta be a füleit Rin, aki már hosszú percek óta hallgatta a vitánkat. Sesshoumaru egy kis ideje lelépett tőlünk, Jakennel akkor kezdődött a „beszélgetésünk". Alig szólt hozzám, mióta újra velük voltam. Sejthettem volna, hogy ez csak a vihar előtti csend volt. Mikor megpróbáltam beszélni vele és békülni, akkor kezdte a szidásomat. Újra és újra arról magyarázott, hogy tönkretettem Sesshoumarut. Elsőre is megértettem, és borzasztóan éreztem magam már egy hónapja, azóta az este óta, hogy először ágyba bújtam Bankotsuval. Ezt a tudtára is adtam, de mintha meg sem hallott volna. Nem érdekelték sem az érveim, sem a sajnálkozásom. Pedig többet már tényleg nem tudtam sem mondani, sem tenni. Ami történt, megtörtént. Vezekelhetek életem végéig is, de megváltoztatni már akkor sem tudom a történteket.

- Inkább mennél vissza a saját világodba. – morogta még a szellem – Akkor legalább tőled végre nyugta lenne a nagyúrnak is. – erre már inkább semmit sem mondtam. Csalódottan tekintettem Jakenre, majd elfordultam tőle és inkább a mellettünk haladó folyó mellé sétálva leültem egy sziklára. Szótlanul néztem a tájat. Néhány másodperc sem telt el, mikor Rin mögém sétálva megszólalt:

- Ne is figyelj Jakenre Kazumi. – mondta csöndesen, némi szomorúsággal a hangjában. – Tudod milyen. Csak mérges még, de majd megbékél.

- Persze, tudom. – bólintottam oda se nézve. Nem érdekelt már Jaken. Megszoktam a sértéseit. Sose tudtam igazán eldönteni, hogy kedvel-e vagy sem. Az biztos, hogy most egyáltalán nem.

Duzzogásom azonban hamar átcsapott rémületbe.

Úgy pattantam fel a szikláról, mintha csak megcsíptek volna. Szellem aurát éreztem, ami gyorsan közeledett felénk. Jaken is felkapta a fejét, tehát valóban nem csak képzelődtem. Nem az a tipikus fullasztó gonosz aura volt, mint mondjuk Narakué. Ez inkább Sesshoumaru tiszta, de mégis félelmet keltő kisugárzására hasonlított. Csakhogy, ez nem ő volt.