Shiokawa Kazumi egy 18 éves lány. Szüleivel még gyerekkorában külföldre költöztek. Azóta alig voltak japánban, így a lány nem sokat tud az ottani kultúráról. Majd az érettségije után japánba látogatnak, nagyszüleihez. Ott egy fesztiválon, felfigyel...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
A fák felett repültem Sesshoumaru karjában. Mellettünk Rin és Jaken A-Un hátán szelték a levegőt. A rövid utunk alatt Sesshoumaru végig egy szót sem szólt hozzám. De nem is kellett. Örültem, hogy kicsit csendben figyelhettem az előttünk elterülő csodás tájat. Messze előttünk hatalmas hegyek törtek az ég felé. Alattunk az erdők szélén apró falvakat láttam, körülöttük méretes rizsföldek terültek. Közelről még sosem láttam egyet sem.
Akkor ott úgy éreztem, örökké tudnék repülni. Sesshoumaru mellett, csak ő és én szelnénk az eget. Sosem félnék többé semmitől, soha többé nem bántana senki. Csak ketten lennénk, távol minden bajtól, szenvedéstől, távol az emberektől. Egy felhők feletti világban.
A váratlan ereszkedés kirántott a gondolataimból. Sesshoumaru egy köves patak felé közeledett.
- Jaken! Ti itt várjatok meg. Gyűjtsetek tűzifát. A folyó tele van halakkal. – adta ki az utasítást Sesshoumaru, majd váratlanul tovább repült, velem együtt, be az erdőbe.
Tehát ő is beszélni akart velem. Hacsak nem döntött úgy, hogy inkább megszabadul tőlem, és bedob egy kútba vagy valami.
Elég messze magunk mögött hagytuk már Rint és a többieket, Sesshoumaru biztosra akart menni, hogy nem zavarnak meg minket. Kezdtem aggódni, hogy mit akarhat nekem mondani.
Végül Sesshoumaru megállt, az erdő egy olyan részén, ahol a fák már ritkásabban nőttek, így egész nagy helyünk volt ahhoz, hogy mindketten könnyedén elférjünk.
Sesshoumaru letett a földre, majd szembe állt velem, és a szemembe nézett. Tekintetéből rosszallás áradt.
- Ezt mégis, hogy gondoltad? – kérdezte mérgesen. Nem értettem mire gondol.
- M- mit? – néztem rá értetlenül, kissé összehúzva magamat.
- Hogy gondoltad, hogy hozzámész egy idegenhez? – hangjából sütött a neheztelés
- De- de hát nem tehettem mást – mentegetőztem – Rin meghalt volna. Ez volt az ára, hogy megmentsem. És amúgy is, erről engem is csak később tájékoztattak.
- Azt mondtad Jakennek, hogy ne jöjjön utánam – morogta. Sesshoumaru most nagyon dühös volt rám. Bár kívülről még most is alig látszott rajta, de belül majd felrobbant.
- Azt azért mondtam, mert az orvos gyűlölte a szellemeket – emeltem fel kicsit a hangom – Már Jaken és A-Un látványa is kiakasztotta, kis híján hagyta meghalni Rint. Attól féltem, ha téged is meglát, akkor abbahagyja a gyógyítását. Elhiheted, hogy én is azt akartam, hogy ott legyél velünk.
- Valóban? – kérdezte gúnyosan – Azt akartad, hogy ott legyek? Kellett valaki, hogy megmentsen igaz? – szája apró mosolyra húzódott. De ez a mosoly nem örömet sugárzott. Keserű volt.
