A középkorban ragadva

62.fejezet: Az idő begyógyítja?

Sesshoumaru és a többiek néhány méterrel arrébb, de bevártak. Messziről Rinnel még intettünk Inuyasha csapatának, majd tovább indultunk. Biztos voltam benne, hogy hamarosan újra találkozunk, de egy kis szomorúságot így is éreztem, amiért újra elváltam tőlük. A kis csapat nagyon a szívemhez nőtt már, az ilyen közös kalandok pedig csak még inkább összehoznak minket. Fontos barátaim lettek, különösen Inuyasha és Kagome.

- Remélem most már egy jódarabig nyugtunk lesz tőlük. – morogta Jaken.

- Szerintem izgalmas kaland volt, hiányozni fognak. – mosolygott Rin. – Olyan jó, hogy megint velünk vagy Kazumi. – ölelte át a karomat.

A Sou'unga probléma annyira lekötötte a figyelmemet, hogy eddig meg sem kérdeztem Rint és Jakent, hogy miért nem voltak a kútnál, amikor visszatértem. Hogy Sesshoumaru miért nem látogatott meg a két hét alatt. Azonban a szellem most itt sétált előttem. Most már tőle is megkérdezhettem. Mégsem akartam rögtön felhozni a témát. Úgy éreztem jobb lenne ezt csak kettesben.

- Állandóan csak a baj van veled. – szidott le Jaken – A nagyúrnak mindig miattad kell aggódnia.

- Nem Kazumi hibája volt, hogy olyan súlyosan megsérült Jaken mester! – csattant fel a kislány. – Remélem az a Misaki soha többet nem jön a közelünkbe.

Ebben én is reménykedtem. Vajon, ha megtudná, hogy életben vagyok, újra az életemre törne? Sesshoumaru elutasítása bizonyára még mindig fáj neki. De, azt hiszem, ha újra bántani próbálna, azt Sesshoumaru már nem hagyná annyiban. Valószínűleg ezúttal végezne vele.

A szellem hátrasandított. A tekintete mintha üzent volna valamit, de nem értettem a jelentését.

- Éhes vagyok Jaken mester. – kordult meg kis barátnőm hasa. – És fáradt is. Mikor táborozunk le?

- Hamarosan. – válaszolt Jaken helyett Sesshoumaru. Én is fáradt voltam, és enni is tudtam volna. De jobban vágytam arra, hogy beszélhessek a szellemmel. Úgy döntöttem várok, amíg tábort verünk.

...

- Ahh most már tele vagyok! – simogatta Rin a pociját, hátra dőlve a fűben. Nemrég végeztünk a vacsoránkkal, ami egy kis malac volt, Jaken jóvoltából. Hosszú ideje az első vacsorám a csillagok alatt a középkorban.

Újra Sesshoumaruékkal.

Átjárt egyfajta megnyugvás. Mintha hazakerültem volna. Jól éreztem magam a Higurashi családdal is, ők mind nagyon jók voltak hozzám, és Inuyasha csapatával is szívesen vagyok, de mégis ez az igazi. Jaken, Rin, A-Un és Sesshoumaru. Ők jelentik számomra az igazi családot, mióta elkerültem otthonról. Egyikük nélkül sem tudnám már igazán elképzelni az életemet, még ha nem is olyan rég még nélkülük utaztam. Amikor azt hittem örökre elhagytam őket. Az a jövőkép, amit akkor láttam magam előtt.. azt valójában soha nem is láttam tisztán. Csak egy homályos elképzelés volt. Egy üresebb, sivárabb jövőkép, még ha Bankotsut szerettem is. Ha a harcossal maradok, minden más igazán fontos dolgot elveszítettem volna. Azonban a fájdalom, amit Bankotsu elvesztése óta éreztem még mindig erős volt. De már csak akkor, amikor eszembe jutott. És az utóbbi két hétben szinte állandóan a fejemben járt. Legalább annyit, mint Sesshoumaru.

A szellem most néhány méterrel arrébb állt, és a holdat nézte. Úgy éreztem az apján gondolkodik. Nem tudtam jó ötlet-e megzavarni, végül mégis mellé sétáltam. Nem tekintett felém, meg sem rezdült a jelenlétemre. Én is a holdra pillantottam.

- Kedvelt volna téged. – szólalt meg váratlanul. Meglepetten rákaptam a tekintetem. – Az apám mindig azt akarta, hogy nekem is legyen valakim, akit mindennél jobban meg akarok védeni. – folytatta – Ostobaságnak tartottam. És őt sem értettem soha. Nem értettem mit akar ezzel, miért hiszi azt, hogy bárkire is szükségem lenne. Hiszen ő maga is egy ilyen kötelék miatt vesztette el az életét. – levegőt sem mertem venni, nehogy megzavarjam. Azt akartam, hogy folytassa. Hogy ismét fogadjon a bizalmába, hogy végre megint érezhessem az ő érzéseit. – Amikor utoljára láttam, akkor is még csak a hódításon járt az eszem. Megkértem, hogy ruházza rám a Tessaiga és a Sou'unga tulajdonjogát, de ehelyett ő csak újra megkérdezte.. „Sesshoumaru.. nincs senkid, akit meg akarsz védelmezni?" – ismételte az apja szavait. – Én azt feleltem, nincs szükségem ilyen személyre. Gyengeségnek tartottam, én pedig csak erős akartam lenni. – ekkor lassan felém pillantott. A szívem eszeveszett dübörgésbe kezdett. – Most már.. azt hiszem jobban megértem az apámat. – teljes testével felém fordult, de én mozdulni se bírtam. Teljesen megmerevedtem. Vártam, de Sesshoumaru nem mondott többet. A testemben végigszaladt egy boldog érzés. Tudtam, hogy Sesshoumaru mire céloz. És határtalan örömet okozott nekem, hogy segíthettem neki megérteni az édesapja érzéseit. És nem csak én.. de Rin is. Sőt, talán még Jaken is. Sesshoumaru mindig is minket védett. Talán észre sem vette, talán csak most tudatosult benne igazán.