A középkorban ragadva

35.fejezet: A hetedik fiú

A- Un hátán ülve repültünk, már egy egész napja. Rinnel baromira ki voltunk fáradva, csak azt ettük a nap folyamán, amiket még a 20.századból hoztam, egy hete. Leginkább édességeket. Keiko-tól még kaptunk becsomagolt rendes ételt is, de azokat hamar elpusztítottuk. Már a nap is kezdett lemenni, de még mindig nem úgy tűnt, mintha Sesshoumaru le akarna szállni.

- Azta, Kazumi nézd – mutatott Rin előre – mekkora hegy! – valóban. A messze távolban egy hatalmas hegy magasodott előttünk. Nagyon nagy volt a távolság, de innen is jól kivehető volt az alakja. Mintha valamilyen különös erő áradt volna belőle. Bár lehet csak beképzeltem, a látványa valahogy egyszerre volt megnyugtató és ijesztő.

- Sesshoumaru nagyúr – nyögte Jaken a kantárnál – kérlek, áruld el, mikor szándékozunk leszállni. – Jaken sem bírta jól az egész napos repülést. Értem én, hogy Sesshoumaru mihamarabb meg akarja találni Narakut, de hiába az Észak-Kelet irány, az sem biztos, hogy Naraku valóban arra van. És ott is lehet bárhol.

Sesshoumaru lenézett, majd mikor meglátott egy apró tisztást, ereszkedni kezdett. A-Un követte és hamarosan a földre értünk.

- Ah, na végre! – ugrott le a kislány A-Un hátáról. – szilárd talaj – terült el a fűben. Nagy nehezen én is levánszorogtam a szellemről. Szörnyen fájt a fenekem. Egyre sötétebb lett, kénytelenek voltunk tűzifát gyűjteni, majd élelem híján csak melegedni ültünk a tábortűz köré. A-Un bezzeg elvonult legelészni. A mázlistának minden növény táplálék. – Kicsit hányingerem van – fogta Rin a hasát.

- Én sem vagyok olyan jól – követtem a példáját – kicsit sok volt az édesség. De már úgyis elfogyott. - Néztem a nagytáskába. Csak a csomagolások maradtak meg. Azokat megtartom, míg újra visszatérek a világomba. Majd ott kidobom őket.

- Csupa mérget hoztál nekünk Kazumi – morgolódott Jaken, a földön hasalva – többet semmit nem eszek abból, amit te kínálsz – szenvedett.

- A te hibád, hogy mértéktelenül zabáltál – sértődtem meg. – Én nem köteleztelek semmire.

- Aludjatok! – parancsolt ránk Sesshoumaru – holnap tovább indulunk – ült le egy fa tövében.

- Nem akarok még egy egész napot végig repülni – nyafogtam – esküszöm a séta kevésbé fárasztó – néztem az ég felé. Rin szétterült mellettem a földön és engedelmesen aludni próbált. Én még nem voltam álmos, így csak a csillagokat bámultam.

Valóban nagyon rég hallottunk Naraku felől. Nem mintha hiányozna, de aggódtam, miben is mesterkedhet az a kígyó. Nem vagyunk biztonságban, amíg ő életben van. Aggasztó az is, hogy az ékkőszilánkokból már csak pár darab hiányzik neki. Egy pedig ismét hozzám került. Nem találkoztunk Inuyasháékkal mióta visszajöttem, így nem tudtam nekik visszaadni. Pedig ez a terv. Nem érzem magam biztonságban, ha nálunk van. Pedig anno Chieko anyó külön rám bízott egy másikat, mert azt hitte én majd képes leszek megvédeni.

Azonban, amióta Naraku megtámadott, és megéreztem a szilánkok gonosz hatalmát, félek tőlük. Túl sok gonosz szellemet vonzanak, és nem csak az enyém, de Rin és Jaken élete is veszélyben van, míg magamnál tartok egyet is. Ez a darab ismét a zsebemben pihent.

A fűben fekve lépéseket hallottam felém közeledni. Majd megláttam Sesshoumarut a fejem fölé hajolni. Megfogtam a kezét, és felálltam.

- Sajnálom, hogy ilyen gyors tempóra váltottam – mondta kifejezéstelenül – de furcsa érzés van bennem. Valami készülődik. Ki akarom deríteni, mit tervez Naraku.