A középkorban ragadva

32.fejezet: Egyedül

Nehezen, de végül engem is elnyomott az álom. Sokáig gondolkoztam Reiko anyó szavain. Majd szétfeszített a düh, és már alig vártam, hogy reggel elinduljunk.

Mikor felkeltem, már nem hallottam az eső zaját. Rin és Reiko anyó még pihentek, én viszont úgy döntöttem, hogy körülnézek odakint. Sesshoumaru és Jaken még nem tértek vissza, de gyanítottam, hogy nem kell olyan sokat várni már rájuk.

Éppen a kertben tanulmányoztam a növényeket, amikor egy ismeretlen nő jelent meg a kunyhó előtt.

- Szia – köszönt csodálkozva. – Reiko anyót keresem, itt van?

- Még alszik. Felébresszem? – álltam fel.

- Oh, nem, nem kell, tudok még várni. Addig imádkozok a sírnál. – válaszolta és elment mellettem, a kert végébe.

- Milyen sír? – mentem utána.

- Taro sírja. Reiko anyó fia. – nagyot néztem a válaszán. Reiko anyónak volt egy fia? Valamiért végig azt hittem, hogy még csak férfi közelébe se ment soha. Olyan magának való asszonynak tűnt. – Gyakran eljövök hozzá, friss virágot hozni.

- Mikor halt meg? – Észre sem vettem az apró sírkövet a növények között. Nem volt rajta név sem. A nő egy nagyobb virágcsokrot helyezett elé.

- Olyan 25 éve talán? – gondolkozott el. – Fiatal volt, csak 15 éves. De te nem Reiko anyó tanítványa vagy? – nézett fel rám.

- Nem, csak tegnap este befogadott engem és a húgomat a vihar miatt. Hogyan halt meg? – nem hagyott nyugodni a fia halálának híre. Úgy éreztem ennek a dolognak köze lehet ahhoz, hogy ennyire gyűlöli a szellemeket. Talán egy szellem végzett vele?

- Szellemek ölték meg – válaszolta szomorkásan. Bingó. – A részleteket nem annyira tudom, valószínűleg szimpla gyűlöletből tették. Tudod egy félszellemet nem fogadnak el sem az emberek, sem a szellemek. Így, hát Taronak nagyon nehéz élete volt.

Elkerekedtek a szemeim. Egy szó ragadta meg a figyelmem. Egy olyan szó, amit eddig csak egy személynél hallottam.

- Taro félszellem volt? – esett le az állam. Lassan összeállt a fejemben egy gondolat. Egy olyan információ, amiről nem biztos, hogy tudni akartam.

- Igen. Reiko anyóval a falunkban éltek – a nő lassan felállt a sírkő előtt, és teljes testtel felém fordult. – Én voltam Taro egyetlen barátja. A többi gyerek nem volt hajlandó játszani vele. A szüleik példáját követték, akik mélységesen megvetették Tarot a szellemvére miatt – az emlékek hatására apró könnycsepp gyűlt a szemében. – Olyan 7-8 évesek lehettünk, amikor Reiko anyó, Taroval ide költöztek. Távol a gyűlölködő falusiaktól. Azt hiszem Taro mindig a helyét kereste a világban. – nézett vissza a sírkőre. Engem is elfogott a szomorúság. Nagyon meglepett, amit hallottam. Amikor Reiko anyó megkérdezte, terhes vagyok-e, a szemében szánakozás volt. Talán önmagát látta bennem?

- A szokásos gyógyfüveidért jöttél Yuko? – Megpördültem a hangra. Reiko anyó állt mögöttünk, kezében egy kicsi tasakkal.

- Reiko anyó! – mosolyodott el –ezek szerint– Yuko. – Igen, köszönöm – sétált hozzá, és elvette kezéből a kis, növényekkel teli erszényt. Helyére pedig néhány érmét rakott. Vajon Reiko anyó hallotta miről beszélgettünk?

- Én köszönöm. És üdvözlöm apukádat.

Yuko hamarosan elköszönt mindkettőnktől és gyanítom vissza ment a falujába. Mikor eltűnt a fák között, a néni felém fordult.