A középkorban ragadva

24.fejezet: Válaszok

Felnéztem a kút mélyéről, és a sötét, csillagos eget láttam. Visszatértünk a középkorba. Sikerült. A végén már izgulni is elfelejtettem. Egyszerűen nem is gondoltam arra, hogy a jelenkori japánban ragadnék, hiszen az sem az én időm volt.

- Kazumi... - Kagome felé fordultam, aki szomorkásan nézett rám – Sajnálom, hogy nem sikerült hazavinnem téged.

- Ugyan már! Mintha a te hibád lenne. Köszönöm, hogy reményt adtál nekem – nyugtattam. Még csak az kéne, hogy hibáztassa magát. Nagyon sokat köszönhetek neki.

- Ki fogunk találni valamit, hogy visszakerülhess a saját világodba – tekintete elszánt volt. Kagome valóban szívén viselte a sorsomat. Akárhogy is történt, örülök, hogy megmutatott nekem az életéből egy kis darabot. Hogy megismerhettem a családját és a barátait.

- Mindent köszönök Kagome – érzékenyültem el megint. Régen is minden apróság könnyet csalt a szemembe, de azt hittem a középkori kalandjaimtól ebben is megerősödtem. Úgy látszik tévedtem. Mindig egy túlérzékeny csitri maradok. Kagome is hasonlóan nézett vissza rám. Mosolyogva bólintott egyet, majd mozgolódást hallottunk odafentről.

- Kagome? Na, végre! – Inuyasha lehajolt hozzánk. A kezét nyújtotta, amit Kagome boldogan el is fogadott. Már én is épp nyúltam volna, amikor egy árny suhanását észleltem a szemem sarkából. Valaki megfogta a derekamat, és kiugrott velem a kútból.

- Sesshoumaru! – nyögtem boldogan, mikor végre ki tudtam venni az alakját. Arcáról semmit sem tudtam leolvasni, de tekintete áthatóan vizslatott. Elengedte a derekamat, és lágyan megérintette az arcomat. Újabb könnycseppek folytak le a bőrömön. – Úgy hiányoztál – bújtam hozzá. Mélyen beszívtam az illatát. A bennem keletkezett űr pedig kezdett halványulni.

- Jó sokáig odavoltatok – Inuyasha morgott mögöttem, de nem figyeltem rá túlságosan. Örültem, hogy újra itt vagyok.

- Hol van Rin? – kaptam fel a fejemet. Rin és Jaken is épp annyira hiányoztak nekem, mint az engem ölelő gyönyörű szellemfiúm.

- Ott alszik – nézett egy pontra – Mondtam, hogy menjen vissza a faluba, de mindenképpen itt akart várni, míg visszajössz. – Követtem Sesshoumaru tekintetét, és hamarosan meg is pillantottam a földön fekvő kislányt, Shippo mellett. A rókaszellem is az igazak álmát aludta éppen. Sesshoumaru prémjén feküdtek mindketten.

- Na, végre, hogy megjöttetek! – Miroku és Sango léptek ki a fák közül – És Sesshoumaru meg Inuyasha sem estek egymásnak, ezt már nevezem – poénkodott a szerzetes. Bár, így belegondolva, ez valóban nagy teljesítmény a fivérektől.

- Kazumi! Sikerült megtalálnod a családod? – Sango érdeklődve fordult felém. A mosoly elhalványult az arcomról. A többiek is rám kezdtek figyelni, Kagome pedig aggódóan vizslatott.

- Tulajdonképpen... igen – sóhajtottam. – Bár, nem úgy, ahogy vártam.

- Mi történt? – Sesshoumaru tette fel a kérdést. Azonban a válasz túl hosszú lett volna. Azt sem tudtam, hol kezdjem. Erőm sem volt hozzá, hogy elmeséljem.

- Biztos ti is fáradtak vagytok – néztem végig mindenkin, terelve a témát – menjünk vissza a faluba és pihenjünk kicsit.

- Igaza van – ásított Kagome – én fáradt vagyok. És látom Shippo is itt aludt el – nézett a kis rókaszellemre. Vajon felébresszem Rint?

Jaken döntött helyettem, ugyanis fogta magát, és botjával megbökdöste alvó kis barátnőmet.

- Ébredj Rin! Elindulunk – morogta