A középkorban ragadva

19.fejezet: Bábu

Sötétség vett körül. Egy barlangban voltam. Csak néhány gyertya biztosított, némi gyér fényt. Gyógynövényeket törtem össze egy mozsárban. Kint már leszállt az éj. Sietnem kellett vissza, Kaede mindig aggódik értem, ha túl sokáig maradok el.

- Kikyo..

- Ne beszélj. Mindjárt készen vagyok. – vizet öntöttem a növényekhez, és összekevertem őket. Mikor már elég ragadós lett, hátra fordultam. Onigumo folyamatosan engem nézett. Ennek a mozgásképtelen banditának, én jelentem az életet.

- Kikyo.. Hagyj magamra! – a szája alig mozgott. Még nagy fájdalmai voltak. A testét, teljesen körbe fásliztam, hetekkel ezelőtt, amikor is rátaláltam az erdőben. Alig volt benne élet, a bőre teljesen össze volt égve. Nem hagyhattam magára.

- Mindjárt jobban leszel – nyugtattam. Közelebb vittem hozzá a gyógyszert, majd elkezdtem kenegetni vele, a súlyosabb sérüléseit. A fáslit az egész testén kicseréltem. Sebeiből kicsit még folyt a genny, de már így is jobban mutatott, mint mikor ráleltem.

- Gyönyörű vagy – bókolt. Onigumo szeretett megjegyzéseket tenni a külsőmre. Többségiben zavarba ejtő dolgokat mondott, de én sosem reagáltam egyikre sem. – Legyél az asszonyom! – nyögte. Most a szemébe néztem. A balesetében az egyiket elvesztette. Csupán a jobb szemét tudta használni, ami most vágytól csillogott.

Onigumo szerelmes volt belém. Én azonban nem tehettem érte többet. Hátralévő életét már fekve fogja tölteni, valószínűleg ebben a barlangban. A sötétben. Én pedig itt leszek vele, hogy ápoljam, míg örökre itt nem hagy.

Ébredeztem. A szem, ami álmomban oly áhítottan vizslatott, most megváltozott. Egy hideg, fagyos tekintet nézett le rám. Arca körül, hosszú fekete haja, az enyémre omlott. Az ölében feküdtem. De ki lehet ez?

- Ki-ki vagy te? – nyögtem halkan. Alig bírtam kinyitni a számat. Valamiért nagyon kába voltam. És arra sem emlékszem, hogy kerültem ide. Vagy, hogy egyáltalán, hol van az az itt?

- Végre felébredtél – hangja mély volt, és kellemes. Mégis felállt tőle a hátamon a szőr. – Kazumi. Ugye? – nézett rám mosolyogva. Arckifejezéséből semmi melegség nem áradt. Inkább ellenkezőleg. Hideg volt, és kegyetlen.

Lassan bólintottam. Próbáltam felemelni a karom, de nem mozdult. A lábam sem. Nem éreztem a testemet. Csak a fejemet tudtam mozgatni, azt is csak alig. Mi történhetett velem?

- Az én nevem Naraku – válaszolta meg kérdésem, a különös férfi. Nekem pedig minden eszembe jutott. Kagura, ahogy megjelent az este. Álmot bocsátott rám, ezek szerint azért, hogy elraboljon. De vajon Rinnel mi lehet? Őt ott hagyta?

- Mi-miért nem tudok mozdulni? – motyogtam. Kezdtem bepánikolni. Mit tett velem az a boszorkány?

- A mérges gáz miatt, ami a palota körül kering. – válaszolta Naraku, szemét le sem véve rólam. – Itt a szobában tiszta a levegő, de eltart még egy darabig, míg kiáramlik a testedből. Tulajdonképpen, ha nem lett volna nálad egy ékkőszilánk, már halott lennél – vigyorgott gonoszul. – Persze, ha megpróbálnál megszökni, most már meghalnál, mielőtt kiérnél a kapun – mutatta fel az ékkőszilánkomat. Tehát elvette.

- Miért raboltál el? Mit akarsz tőlem? – hangomba kezdett visszatérni az élet. Úgy volt, ahogy Naraku mondta. A zsibbadás kezdett kimenni a végtagjaimból.

- Valahogy ide kellett csalnom Sesshoumarut. A biztonság kedvéért a kishúgodat is elvitettem. Bár őt nem fogja itt találni. – szemében ravaszság villant, engem pedig elöntött a harag.