A középkorban ragadva

55.fejezet: Gyász

Itt lenne a kövi fejezet. Iszonyat sokat kellett rá várni, de ez sajna nem jelenti még azt, hogy vissza tértem, csupán úgy éreztem az elősző fejezet vége kicsit függővég lett, így szerettem volna megmutatni, hogy mi történt utána. Remélem hamarosan rendszeresen tudom frissíteni majd a sztorit, de addig is remélem ez a fejezet is elnyeri a tetszéseteket :) Köszi, ha még olvassátok.

Tűz ropogását hallottam, és a melegét is éreztem az arcomon. Nagyon álmos voltam, de kinyitottam a szemem. A látványt, ami fogadott először fel sem fogtam. Nem volt még teljesen sötét, a tábortűzön halak sültek. Mellette ott térdelt Rin, a másik oldalon pedig Jaken álldogált. Úgy egy méterre mögöttük pedig Sesshoumaru foglalt helyet egy fa tövében. Én is egy törzsnek voltam döntve és Sesshoumaru bundájával voltam betakarva.

El sem hittem. Úgy éreztem csak álmodom. Minden pont olyan volt, mint régen. Mielőtt elhagytam őket. Pislogtam párat, hogy teljesen kitisztuljon a látásom.

- Rin? – motyogtam halkan. A kislány azonnal felém kapta a fejét. Jaken és Sesshoumaru szintén.

- Kazumi! – szaladt hozzám rögtön – Végre felébredtél! – borult a nyakamba. – Annyira.. annyira örülök, hogy újra velünk vagy! – nedvességet éreztem az arcomon. Rin sírt. Kibújtam Sesshoumaru prémje alól, és visszaöleltem a kislányt. Annyira hiányzott nekem. Az én szemeimből is kibuggyant egy könnycsepp. – Soha többé ne hagyj el minket! – szipogta. Tekintetemmel Sesshoumaruét kerestem. Ez nem rajtam múlt. Nem tudtam miért hozott vissza a szellem, de kételkedtem, hogy megbocsátott volna. – Egy egész napot végig aludtál. – távolodott kicsit el tőlem a kislány, hogy a szemembe nézhessen. – Nagyon-nagyon kimerült lehettél. Itattunk veled gyógyteát, amennyire tudtunk, de végül úgy találtuk, hogy csak pihenésre van szükséged. – ekkor eszembe jutottak a korábban történtek. Mielőtt elájultam, egy különös erő tört ki a testemből. Azután, hogy Kikyo..

- Inuyasháékkal mi történt? – kaptam észbe. Hangom egy oktával feljebb szaladt. Egész testemben remegni kezdtem. A rémület és a fájdalom ismét a tudatomba kúsztak. Kikyo.. Bankotsu..

- Élnek. – válaszolta Sesshoumaru. Egy súly legördült a vállamról, de maradt még rajta elég.

- Inuyasha, tudja..? – kérdeztem félve. Vajon tudja.., hogy mi történt Kikyoval?

- Tud a papnő haláláról.

- Istenem.. – hajtottam le a fejemet. Karjaimmal átöleltem magamat, mintha így vissza tudnám szorítani azt a kínt, amit éreztem. Inuyasha.. biztos még nálam is százszor rosszabbul érzi magát. Bár Kagome ott volt neki, ő még mindig szerelmes volt Kikyoba is. És bár én elvesztettem Sesshoumarut, de ő élt, és most éppen itt volt velem. Viszont Bankotsu.. ő meghalt.. Igen.. őt elvesztettem..

Szerettem..

Szerettem, de nem úgy, ahogy Inuyasha Kikyot..

Próbáltam visszafojtani. Erősen próbáltam, de a zokogás úgy robbant ki belőlem, mintha hónapok óta nyomtam volna el a fájdalmam. Hangos sírásom szinte visszhangzott a fák között.

Sirattam Bankotsut, sirattam Kikyot.. és sirattam Inuyasha fájdalmát is. Miért kellett ennek így történnie?

Nem tudom meddig tartott, de egyszer csak kezdtem újra normálisan lélegezni. Sírásom elapadófélben volt. Rin szomorú arcocskáját vettem észre először.

- Jól vagyok.. – bólintottam. – Egyél Rin, mielőtt odaégnek a halak – biccentettem a tűz felé. A kislány megsimogatta a vállamat, majd engedelmesen indult is a tűz irányába. Jakenre pillantottam, aki nem szólalt meg azóta, hogy felébredtem. Semmit nem tudtam kivenni az arckifejezéséből. Magamra húzva Sesshoumaru prémjét hátra dőltem és lehunytam a szemem.