A középkorban ragadva

52.fejezet: Az utolsó

Mi ez? Az akadály.. mintha gyengülne.

Lopva körülpillantottam. Bankotsu-val már a hegy olyan részén jártunk, ahol ismét köd és szürkeség vett minket körül. A növények teljesen eltűntek, csak kopár sziklákat lehetett látni.

- Te is érzed? – kérdeztem az előttem haladó férfit. – A szent akadály, mintha meggyengült volna.

- Igen. – bólintott. – Valami történhetett. – lesett az ég felé. Lehet, hogy Inuyasháék csináltak valamit? Erősen bíztam benne, hogy nem esett semmi bajuk. Vágytam rá, hogy újra lássam őket. Még az is lehet, hogy a közelben vannak.

- Bankotsu! – léptem mellé sietve. – Ékkőszilánkokat érzek! – mutattam az előttünk lévő irányba. – Hármat. Az egyik Jakotsu lesz. A másik.. azt hiszem Renkotsu. – ráncoltam a szemöldököm. A férfi szilánkja nem volt annyira jellegzetes, de tisztaságukat tekintve rájuk tippeltem. Főleg, hogy Renkotsu-nál ott volt Ginkotsu szilánkja is.

- És a harmadik? – nézett rám várakozva.

- Az Ginkotsu szilánkja lehet, amit Renkotsu magánál tart. – ekkor kaptam észbe. Renkotsu nem adta át halott társa ékkődarabját Bankotsu-nak. Pedig az alapján, amit Jakotsu mondott, úgy tűnt a vezért illeti minden gazdátlan darab.

- Heh.. ajj Renkotsu. – sóhajtott a férfi. – Mihez kezdjek veled?

- Elárult volna téged? – fordultam felé aggódva.

- Úgy tűnik. Vagy legalábbis arra készül. – komorult el a tekintete enyhén. Nem tűnt annyira meglepettnek. – Nem ez lenne az első eset, hogy próbál szilánkokat rejtegetni előlem. De reméltem, hogy megtanulta a leckét. – haladt tovább. Egyre inkább átjárt egy szorító érzés. Az akadály gyengülése nem biztos, hogy sok jóval kecsegtetett. Bár az is igaz, hogy ebben az esetben Inuyasha is könnyen a hegyen tudna maradni. Nem állná útját semmi.

Ahogy haladtunk előre egyszer csak egy rést pillantottunk meg a sziklákba vájva. Egy barlang bontakozott ki előttünk.

- A szilánkok bent vannak. – meredtem a sötét lyukra. Nem volt éppen hívogató.

- Kazumi. Azt hiszem itt az ideje, hogy te megállj. Jobb, ha egyedül folytatom az utat. – mondta Bankotsu a szemembe se nézve.

- Azt már nem! – toppantottam – Én is veled fogok menni!

- Innentől már túl veszélyes lenne neked.

- Bankotsu! – léptem egyenesen a férfi elé. Így már kénytelen volt rám nézni. – Eddig is kitartottam melletted. Meg tudom védeni magam. Nem akarok itt maradni egyedül, és téged sem akarlak magadra hagyni. – fúrtam a tekintetem az övébe határozottan. Eszemben sem volt kint várni, míg ő a barlangban császkál. Beleőrülnék az aggodalomba és a tehetetlenségbe.

- Nem tudok harcolni, ha közben rád kell vigyáznom. – elakadt a lélegzetem. Ez a mondat túlságosan ismerős volt.

Sesshoumaru szóról szóra ugyanezt mondta nekem egyszer. Hirtelen nem is tudtam mit felelhetnék rá. Elleptek az emlékek, és az érzelmek. A szemeimben pedig könnyek gyűltek. Hogy ez pontosan minek vagy kinek is szólt, azt magam sem tudtam. Egyszerűen csak előtörtek belőlem, ahogy szoktak. Bankotsu arca megenyhült, ahogy fátyolos szemeimbe pillantott. Egyik kezével az alabárdját tartotta, de másikkal magához húzott, és átölelt.

- Kazumi – suttogta – kérlek, értsd meg. Nem veszíthetlek el. Most, hogy az akadály így legyengült, nem kizárt, hogy sok száz szellem kerül az utamba odabent.