A középkorban ragadva

27.fejezet: Az ezer éves bogyók

Már több, mint egy hét eltelt azóta, hogy Sesshoumaruval együtt töltöttük az első éjszakánkat. Azóta sajnos nem sikerült olyan gyakran kettesben maradnunk, mint eredetileg terveztük, de azért napi egyszer nagyjából összejött. És már annak is kimondhatatlanul örülök. Sesshoumaru nagyon figyelmes, és kellően vad is. Nem gondoltam volna, hogy ennyire egymásra tudunk majd hangolódni. Már csak a védekezés miatt aggódom. A megszakításos módszer nem a legbiztonságosabb és még kellemetlen is. Gondolkodtam az óvszeren, hogyha legközelebb Tokyo-ba megyek, akkor hozok pár csomaggal, de aztán ezt az ötletet is elvetettem több ok miatt. Az egyik, hogy Sesshoumaru sosem használt még ilyet, valószínűleg nem tetszene neki, és nem szívesen alkalmazná. A másik, hogy itt a középkorban nincsenek szemetesek, pláne nem az erdőben. A földre meg mégsem akarom csak úgy elhajítani. Ezer év mire lebomlik, nem szeretném szennyezni a környezetet. A harmadik ok pedig pont ebből fakad. A fene sem akarja, hogy 500 év múlva majd megtalálják valami Brit tudósok, és megszerezzék a DNS-ünket.

Szóval a gumit elvetettem, így már csak a fogamzásgátló maradt. Amivel annyi a gond, hogy csak nőgyógyász írhatja fel, oda pedig csak papírokkal mehetnék, és tekintve, hogy 1996-ban én még meg sem születtem, így nekem ilyenjeim nincsenek. Tehát maximum Kagome segítségével sikerülhetne, és nem csodálkoznék, ha ebbe nem menne bele. Mégiscsak a személyazonosságával játszanék.

- Sesshoumaru nagyúr, én kezdek nagyon éhes lenni. – Rin, korgó gyomrát fogva fordult az említett szellemhez. Éppen úton voltunk, mi Rinnel A-Un hátán ültünk, néhány méterrel előttünk pedig Sesshoumaru és Jaken menetelt. – Megengeded, hogy elmenjek és keressek valamit?

- Hallgass, és ne menj sehova Rin! – fordult hátra hozzánk Jaken, aki A-Un kantárját húzta maga után. – Itt az erdőben úgysem találsz semmi ehetőt, még bírd ki egy kicsit.

- Ugyan, dehogynem – szóltam közbe – máskor is szoktunk, ha mást nem, valami gyümölcsöt találni. Én is kezdek éhes lenni – fogtam meg a hasam.

- Ha kiértünk az erdőből majd.. – folytatta volna Jaken, de Rin már le is csusszant a sárkányló hátáról, és a fák közé szaladt, én pedig utána iramodtam. Mégse maradjon egyedül.

- Ostoba lányok! Gyertek vissza! – kiáltott utánunk a kis szellem, de Rin nem hallgatott rá, így hát én sem tehettem mást, mint, hogy futottam tovább, kis barátnőm után.

- Rin, várj már meg! – szóltam rá hangosan, hogy végre figyeljen rám. Hatásos volt, ugyanis végre bevárt.

- Bocsi, csak gyorsan szeretnék találni valamit, hogy ne tartsuk fel sokáig Sesshoumaru nagyurat.

- Ugyan, nem sietünk sehová – legyintettem.

- Oh, nézd! – mutatott egy fa tövébe – Gombák!

- Hurrá... - fintorodtam el. Majd leguggoltam Rin mellé, és megcsodáltam az undok, barna kinövéseket. – Azt hiszem, én inkább éhezem.

- Ah! Ez a gomba ehető. Biztos finom – próbálta meghozni a kedvem, sikertelenül.

- Ah, tudod, hogy én.. – kezdtem, de megakadtam. Valami különös hangot hallottam mögülünk, a föld alól. Hátra fordultam, és abban a pillanatban egy hatalmas, zöld, karmos kéz nyúlt ki a talajból, egyenest felénk tartva. Rinnel egyszerre sikoltottunk fel. A kislányt, még időben félre tudtam lökni, így a szellemkar engem ragadott meg.

- KAZUMI! – kiáltotta, kis kezét felém nyújtva. Én azonban megszólalni sem tudtam, az ujjak erősen szorítottak, és a magasba emeltek.

Sesshoumaru hirtelen előbukkant a fák közül, és egy mozdulattal kettévágta az engem gúzsba kötő szellemvégtagot. Majd elkapott a levegőben, és lágyan földet értünk.