A középkorban ragadva

13.fejezet: Az áttörés

Nem tudtam mozdulni, és nem tudtam megszólalni sem. Csak néztem, ahogy Sesshoumaru egy másik nővel ölelkezik. El akartam fordulni, de az sem ment. A szívem majd megszakadt.

Aztán a kép valahogy... megváltozott.

Sesshoumaru már nem ölelt senkit. A nő eltűnt. Sesshoumaru pedig szaladni kezdett, a Szent ékkővel a kezében.

A vállamba belehasított a fájdalom. És eluralkodott rajtam a gyűlölet.

Az íjamhoz kaptam, a tegezből pedig kivettem egy nyílvesszőt.

Ezt nem bocsátom meg.

Céloztam.

INUYASHA! – kiáltottam. És kilőttem a nyilat.

A félszellem gyorsan futott, de ellenem akkor sem volt esélye.

Eltaláltam.

A kezéből kiesett a Szent ékkő.

Inuyashát pedig a Korok fájához szegeztem.

K- Kikyo... De hát, miért tetted? – remegő karját felém nyújtotta. De varázslatom hamar álmot bocsátott rá.

Miért árultál el engem Inuyasha?

Inuyasha..

Inuyasha?

Hirtelen kipattant a szemem. Az előbbi kép szertefoszlott, és megláttam a valóságot.

Itami, a szellemnő, aki álmot bocsátott rám, pár méterre volt csak tőlem. Ölében Sesshoumaru aludt, fél testét már bekebelezték a gyökerek. Fejét Itami simogatta.

- Hé! Vedd le a kezed Sesshoumaru-ról! – kiáltottam rá.

Itami összerezzent a hangomtól. Bizonyára nem számított rá, hogy felébredek

- Hát te meg? – nézett rám értetlenül – Hogy törtél ki a varázslatomból?

- Ereszd el Sesshoumarut! – ismételtem dühösen. A gyökerek engem is körbe vettek, pont úgy, mint Sesshoumarut. Csak a vállamtól felfele látszódtam még ki. Nem bírtam megmozdulni.

- Hah! Nagyobb az erőd, mint gondoltam – nézet végig rajtam Itami. – De nem számít. Kiszabadulni úgysem tudsz a csápjaim szorításából. Várj még egy kicsit, előbb kiszipolyozom a szerelmed. Aztán jöhetsz te is – eresztett felém egy beképzelt vigyort.

- Azt hiszed Sesshoumarut olyan könnyű leteríteni? – kiáltottam neki indulatosan – Ha felébred, darabokra tép. Nem fogja hagyni, hogy egy magadfajta alsóbbrendű szellem felülkerekedjen rajta. – néztem rá elszántan. Bár egy kicsit magam is kételkedtem a szavaimban. Sesshoumaru egyelőre nem úgy néz ki, mint aki mindjárt felébred. Vajon mit tett vele ez a nő?

- Érdekes, hogy pont te mondod ezt – simított bele Sesshoumaru hajába – Mikor éppen miattad van ekkora bajban – emelte rám jeges tekintetét. – Szép kis szerelmi bánatot gyűjtöttetek össze együtt – mosolygott – Te sem vagy piskóta, de Sesshoumaru – nézett újra az alvó szellemre, – gyanítom, fogalmad sincs mennyire megbántottad őt, igaz?

Meghökkentem.

Miattam? Miattam tudta ez a nő elkapni Sesshoumarut?

- Ahogy már mondtam, én az emberek, és néha a szellemek fájdalmával táplálkozom. A szerelmi bánat a kedvencem. A legerősebb, legkínzóbb szenvedés, amivel csak találkoztam. – mosolya valódi örömtől sugárzott – Az embereknél gyakori ez a fajta szenvedés, de Sesshoumaru az első szellem, akiben ilyen mennyiségű bánatot találtam. Nehéz elképzelni, hogy mindezt csakis neked köszönheti. Pedig így van. – nézett rám gonoszan villanó szemekkel. – Na persze, a te szerelmi bánatod is erős, de az nem csak ennek a szellemnek köszönhető. Bár kétségtelen, hogy most miatta jobban szenvedsz, mint amiatt a fiú miatt, aki hónapokkal ezelőtt összetörte a szíved.