A középkorban ragadva

8. fejezet: A rablóbanda

- Nézd, milyen gyönyörűek Kazumi! – Rin egy hatalmas virágos rétre vezetett. A szivárvány minden színeiben pompáztak a virágok, a nap ragyogóan sütött le rájuk. A messzeségben zöld erdős dombok emelkedtek. Hirtelen, mintha egy másik világba kerültem volna, a sok zöld szín, amit nap, mint nap az erdő lombjai nyújtottak nekem, már úgy beleégett a retinámba, hogy egy pillanatra megvakítottak, az új, erős árnyalatok.

- Ez tényleg gyönyörű – ámultam

- Gyere! Csináljunk virágkoszorút – rángatott Rin a virágdzsungelbe lelkesen.

Közben Sesshoumaruék is utolértek minket. Megálltak a virágos rét szélén. Jaken csak a fejét csóválta viselkedésünkön. Őt nem hozták lázba a virágok. Sesshoumaru minket nézett egy ideig, majd leült egy nagyobb sziklára. A-Un azzal foglalta el magát, hogy legelészett. Szerencsére a hosszú fűszálakat többre értékelte, mint a szépséges virágokat.

A virágkoszorú fonás sajnos nem tartozott az erősségeim közé, bár Rin régebben próbált tanítgatni. Még a faluban, ha bementünk az erdőbe és mondjuk nem találtunk semmi ehetőt, akkor többnyire virágokat szedtünk, otthon pedig velük szórakoztattuk magunkat. Én jórészt a kunyhónkat díszítgettem velük, míg Rin nekünk gyártotta a fejdíszeket.

Most mindketten lelkesen fontuk a virágokat. Ha elakadtam Rintől kértem segítséget (megjegyzem, többször is szükség volt rá). Az én koszorúm nagyobbrészt rózsaszín mezei szegfűből, halványlila japán tollbugából és néhány darab királyliliomból állt. Na meg több pici kamillából. A nevüket többnyire Rintől és Chieko anyótól tudom. Egyébként nem vagyok jártas a virágok neveiben. Ahogy, az ikebanában sem, szóval sajnos nem lett olyan esztétikus, mint szerettem volna.

Riné egészen más lett. Az ő koszorújának középpontjába a tüzes liliomot választotta. Köré sárga cipruskát és kisebb fehér virágokat rakosgatott.

- Ezek nagyon szépek lettek – emelte fel büszkén saját kis koszorúját. – Jaken mester és Sesshoumaru nagyúr örülni fognak neki.

- Nekik szánjuk őket? – kérdeztem meglepve. Nem vagyok biztos benne, hogy nagyon el lesznek ragadtatva, ha megkérjük őket, hogy hordják a fejükön.

- Hát persze! – nézett rám „hát nem egyértelmű?" arccal. – Szerintem én adom Jakennek. Te már kaptál Sesshoumaru nagyúrtól virágot. Most viszonozhatod neki – mosolygott

Igen. A pókliliomot még mindig a hajamban őrzöm. Meglepődtem, hogy még nem száradt el. Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig bírja víz nélkül ez a virágfajta.

Ha rá gondoltam, elpirultam. Jólesett Sesshoumaru ajándéka akkor. Ez a békülésünk szimbóluma. És hé, most először kaptam virágot egy fiútól. Na persze ha a nőnapot meg névnapokat nem számítjuk bele.

Sesshoumarura néztem. Ő még mindig minket vizslatott. Türelmesen várta, hogy elkészüljünk. Akárhogy is próbálja leplezni, ő igenis kedvel minket. És nem hagyna magunkra. Még Jakent sem. Hiába tűnik úgy, hogy a szolgája, a talpnyalója, valójában ő is hozzá nőtt már. És nem válna meg tőle.

Sesshoumaruval hirtelen egymás szemébe néztünk. Szinte rögtön elkaptam a tekintetemet. Zavarba jöttem. Mégis mi van velem?

- Tessék Jaken mester, ezt tőlem kapod. – Rin nagy lelkesen Jaken fejére tette a virágkoszorúját. A kis szellem elcsodálkozott, de nem úgy tűnt mintha nagyon örülne a váratlanul jött ajándéknak. De azért hajlandó volt a fején hagyni. Egy darabig.

Az én koszorúm is arra várt, hogy egy fejre kerüljön. Sesshoumarura pillantottam, aki szintén nem vette le a szemét rólam.

- Ez pedig a tiéd. A pókliliomért cserébe – helyeztem a fejére a virágos díszt. – Persze nem kell hordanod –súgtam oda neki – De Rin szeretett volna kedveskedni nektek kicsit. – mosolyogtam, a továbbra is semleges arccal engem fürkésző szellemre.