Shiokawa Kazumi egy 18 éves lány. Szüleivel még gyerekkorában külföldre költöztek. Azóta alig voltak japánban, így a lány nem sokat tud az ottani kultúráról. Majd az érettségije után japánba látogatnak, nagyszüleihez. Ott egy fesztiválon, felfigyel...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
- Ezt mégis, hogy gondolta? – estem neki az orvosnak, mikor Akito-val visszaértünk a házba. Rin a másik szobában aludt, Akito pedig csendben hallgatta őrjöngésemet. – Mit képzelt? Hogy csak így hozzá megyek a fiához? – keltem ki magamból. Az orvos azonban csak dühösen méregetett, majd rám förmedve megszólalt:
- Azt hitted a két szép szemedért ingyen segítek nektek? – mutatott rám ingerülten. – A gyógyításnak ára van. Inkább köszönd meg a fiamnak, hogy megszánt téged, és hajlandó feleségül venni. – biccentett Akito felé.
- De hát... de hát még csak meg sem kérdeztek róla – kezdtem kétségbe esni. Határozottságom alább hagyott. Az orvos túlságosan magabiztos volt, egy fikarcnyit sem ingott meg. Nem szégyellte el magát. Eltökélten kiállt az álláspontja mellett.
- Miért, ha előre szólok, talán inkább hagytad volna meghalni a húgodat? – nézett rám megvetően.
Igaza van... mit tehettem volna, ha előre tudom? Még képes lettem volna elgondolkozni, hogy tovább menjünk... és az talán Rin életébe került volna.
- Nincs más, amit adhatnék? – kérdeztem reményvesztve. Mit adhatnék én nekik? Se pénzem, se másom. Semmim sincs...
- Mi mást adhatna egy magadfajta lány? – tekintetéből áradt a gyűlölet, a lenézés. Egy ostoba, semmirekellő libának tartott csupán. A házasságba is nyilván csak azért egyezett bele, mert a fia egyik nőnek sem kell a faluban. – Holnap megesküdtök – folytatta morogva – ha vége a ceremóniának, elengedem a húgodat. De ha megpróbálsz megszökni, nem fogom meggyógyítani.
- De hiszen már majdnem meggyógyult – feleseltem
- Csakhogy még visszaeshet – nézett rám ravaszan
- Képes lenne bántani egy kislányt? – kerekedtek el a szemeim. Még hogy orvos... ez egy szörnyeteg.
Akito csak szégyenlősen nézett rám, tőle hiába is vártam volna, hogy lépjen közbe. Feleségül akart venni engem, bármi is az ára. Mit tegyek? Mit tehetek?
- Rendben – szóltam határozottan – holnap a fiához megyek – néztem eltökélten az orvos szemébe.
- Remek – morogta – holnap eljön a falu papja, és itt a házban megtartjuk a ceremóniát – fordított hátat. – Ma már nem mehetsz ki az épületből. Akito megmutatja a szobádat. Reggelig ott maradsz – közölte, majd bement a másik helységbe, Rinhez.
Ez a kijelentése kissé váratlanul ért. Meg akartam keresni Jakent, hogy megkérjem, még ma keresse meg Sesshoumarut. Holnap reggel valószínűleg magától is elindul, de az már lehet, hogy késő lesz.
- Akito – néztem a mellettem zavartan álldogáló fiúra – megtennéd, hogy megkeresed a barátaimat, akikkel érkeztem?
- Azt nem lehet, nem beszélhetek szellemekkel. – válaszolta kezét tördelve. – Amúgy sincsenek már a faluban. Az apám elüldözte őket - nézett a szemembe
